Nem tartozik a kedvenc napjaim közé ez!
Hajnali ébresztő után (frankón hiányozni fog a közeli mecset ébresztője fél 5- kor vagy fél 6-kor!) összepakoltunk és elindultunk a hajóhoz. A távolság „hatalmas,” körülbelül 500 méter a móló végéig, de a hajó bizonytalan időben közlekedik, mert az indulása és érkezése is a dagálytól függ. Elvileg 9-kor jön, de biztos ami biztos, kimentünk 8-ra mert néha egy röpke fél órácskával előbb indul, mert az neki úgy jobb. Bocsi.
Reggeliztünk is, pont azon a helyen, ahonnan egyszer öklendezve menekültünk, ugyanis rém undorítót láttunk: hal, csirke, miegymás várt grillezésre, de a hal nem volt becsomagolva, a csirkét bár folpack borította, de a levében mégis tízforintos nagyságú döglott legyek úsztak. Guszta!
Szóval itt reggeliztünk, bajunk nem lett tőle.
A sziget ettől függetlenül nagyon szép, bármikor visszamennék ide!
Ha már bélproblémák: Malajziában egyszer sem volt senkinek sem hasmenése, a kínai részen meg bármit ettünk, sugárban… pedig a kínai kajáldák tök köjáltisztának nézetek ki. Szóval érdekes.
A mólónál zajlott az élet.
Találtunk egy negyed kekszet, amit bedobtunk a tengerbe, mire a halak odajöttek egy akkora rajban, amekkorát csak a National Geographic-on lát az ember.
Aztán jött két halászhajó és a második halat adott el a helyieknek.
Volt macska is, jó nagy, és még farka is volt!
A tiomani macskáknak nincs farkuk mert a cicafarkinca a helyi varánuszok kedvenc csemegéje.
A hajóút rettenetes volt és hosszú. A kabinban iszonyat hideg volt, kint meg csapdostak a hullámok ezerrel, jó vizes lettem, de inkább ez, mint a hibernáció.
Amúgy nem tudom miért vonzódnak a malájok ennyire perverzül a hideghez. Mi a jó abban, hogy 20-30 fok különbség van a külvilág és a random közlekedési eszköz hőmérséklete között?
A kikötésnél volt egy kis tökölés, mert egy hajó beállt a helyünkre, viszont az legalább egy méterrel volt magasabb a mi hajónknál, így ahhoz, hogy ki tudjunk szállni, először át kellett volna mászni valahogy a másik hajóba anélkül, hogy közben leesnénk a tengerbe. Kemény vállalkozás lett volna. A kapitány igen dühös volt.
De aztán az egyik hajóslegény előkerítette egy másik hajó legénységét, így a hajójuk kiállt a kikötőnkből, mi meg kiszállhattunk.
Tanjung Gemok a legnagyobb jóindulattal is egy porfészek.
Egyetlen előnye Tanjung Gemoknak, hogy van egy KFC-je. Nem vagyok a nagy rajongója egyébként ennek a láncnak sem, de így, több hét benszülött kajálás után, tök jól jött!
És ami extra, volt rizs is, meg extraként kóla fagyival. Persze, hogy megkóstoltam! És jó volt.
A buszra várni kellet egy kicsit, de ez soknak tűnt mert ezer fok volt árnyékban és a környéken nem volt olyan hely, ahova lepraveszély nélkül leülhettünk volna.
Persze amikor megjött a busz, akkor az naná, hogy a hatsávos autóút másik oldalán állt meg, jelzőlámpa, zebra meg itt nem alap, de ügyesen átkeltünk.
A busz…
Egy leprafészek volt. Hangya is volt benne, de nem bántottak minket szerencsére. Amúgy, nem tudom mi a fenét eszik a hangya egy buszon, ami folyamatosan úton van….
Az út 6 órás lett, közben volt egy húszperces pihenő is, egy pisiszünet.
Kezdjük magunkat jól érezni itt, ugyanis az ilyen klotyók már nem zökkentenek ki minket. Ez itt kéremszépen egy szuper példány.
Ha nekem azt mondja valaki egy hónappal ezelőtt, hogy de szuper, hogy tappancsos a klotyó és van mellette egy hordó víz, és ezt kis luxusnak gondolom, akkor körberöhögöm.
Amúgy meg… ez egy tök jó klotyó, inkább választanám a tappancsolósokat, mint a mifelénk megszokottat mert itt az embernek nem kell vigyznia, hogy sehol ne érjen hozzá egyetlen ruhadarabja sem, ráadásul nem fröcsköl vissza a cucc, harmadrászt meg ezeket – amikkel mi találkoztunk – rendszeresen slaggal kitakarítják, nem csak ímmel-ámmal egy felmosóval, általában ott van mellette a slag is, használja az ember, ha akarja.
Meg kényelmesebb is az ilyen szerintem.
Van egy indiai forma, aki elmagyarázza, hogyan kell használni az ilyen WC-ket, de nemcsak ez a része jó a sorozatnak, hanem a többi is:
És itt választ is kapsz arra, miért jobb kézzel esznek a helyiek. A bal kéz másra való.
Az út érdekes volt.
Amire idefelé azt hittem (romantikus lélek) hogy dzsungel, az valójában egy óóóóóriási olajpálma ültetvény volt. Egy monokultúrás fos a csodálatos fajban gazdag dzsungel helyén.
Malajzia ugyanis a világ egyik vezető pálmaolaj termelője. De oké, megértem, kell a pénz.
A sok kanyar meg az volt, hogy a sofőrünknek idefelé éjszaka volt idege a kátyúkat és egyéb úthibákat kerülgetni.
Néha, csak hogy érezzük, hogy a dzsungelben lennénk, volt egy-két majomcsapat is. Azokat nem sikerült megörökíteni.
Amúgy itt is ment a fagyasztva szállítás. Valószínűleg úgy gondolták, hogy a lefagyasztott utas jobban bírja az utat, kevésbé romlik meg a meleg párában.
Én odáig jutottam az út során, hogy a nálam lévő összes ruhát felvettem, a kezemre zoknit húztam.
Ez itt viccesen hat, de a helyiek TÉNYLEG bírják a -20 fokot! Nekik biztos nagy dolog, hogy egy szerkezet hideget csinál, nekünk meg ott a tél, hogy fázzunk, ezért kevésbé élvezzük. Vagy a fene se tudja. Hibernáltak minket.
Este 8-ra érkeztünk meg Kuala Lumpur nagy buszállomására, ahol lefagyott aggyal és szétült hátsóval elég nehezen ment a tájékozódás, így vagy negyed órát tököltünk azon, hogyan jutunk el a PWTC-hez, ahol a szuper kilátásos szállásunk van/volt.
Persze visszataláltunk mert az előző Sunway Putra is pont ott volt, és ráadásul csak egy metróval kell menni, de … na, szóval ez itt most meghaladta a képességeinket.
A metrón (hibernálás megint) velem szemben ült egy kissrác, láthatóan valami mentális problémája volt. Nagyon vigyorgott rám és magyarázott, mutogatott valamit, mintha egy repülő felszállna, kotorászott a zsebében és vigyorgott meg kacsingatott rám. (Én nem vagyok egy mai darab fiatal pipi) A szülei meg próbálták visszafogni, hogy ne mutogasson nekem, de nem jártak túl sok sikerrel, aztán leszálltak. Utána derült ki, hogy azt mutogatta, hogy feláll a farka.
Mindezt egy muszlim országban, ahol a nők kendőt hordanak, és végképp illetlenség ilyeneket csinálni.
A srác heves kacsingatásokkal szállt le.
Megtalálni a szállásunkat nehéz volt. Egy legalább ezer (!!!) lakásos épület sokadik emeletén volt, de mindezt úgy, hogy 3 oldala van az épületnek és … szóval nem volt egyszerű.
Aztán a kilátás kárpótolt minket!
Amikor felmentünk a 37. emeletre ezt láttuk:
Ebben a nem pici épületben rengeteg a kiadó lakás és még szálloda is üzemel benne. Gyanúm szerint úgy működik a dolog, hogy valaki megveszi a lakást szigorúan befektetési céllal, majd van egy kezelője a lakásoknak, akik intézik a kulcsokat, a ki,- és becsekkolást, ráadásul takarít is, de csak malájosan.
Itt a linkje a szállásnak. Mi egy kicsit lepukkantat kaptunk, de a kilátás na aaaaaaz… az jó volt!
Kajálni a már megszokott hyderabadi étterembe mentünk. Közel van és nagyon jól főznek ott! Vigyorogtak is amikor megláttak minket, nagyon kedvesek voltak. Ettünk, ittunk és mentünk aludni.
Hulla fáradtak voltunk.
