Grúzia – a felejthetetlen utazás 🙂
Utazni, menni, úton lenni. Mindegy hol, csak menjünk. Szeretek úton lenni, szeretek út közben lenni mert néha érdekesebb, mint megérkezni, vagy ott lenni valahol.
De vannak a világon olyan helyek ahol az úton levés maradandó élményeket okoz. Ilyen például a Batumi és Tbilisi közötti 366 kilométer.
Miért?
Reggel, de inkább délelőtt elindultunk csodálatos kilátású szállásunkról. Végigsétáltunk a tengerparti úton, búcsút vettünk a pálmafáktól, a tengertől, a tegnapi felvonótól és megkerestük a marshrutka állomást.
Közben át kellett mennünk egy kétszer négysávos úton, de sehol nem volt egy zebra vagy egy jelzőlámpa.
Sok szerencsét!
Szép az élet! 🙂
Persze az autósok nem sokat törődtek azzal, hogy egy csapat gyalog igyekezne át… semmi lassítás, viszont esetleg egy kis gyorsítás történt ahogy mellénk érnek. 🙂
A marshrutkák végállomása érdekes hely Batumiban. Van ott minden, amit el tudsz képzelni, egy egész piac például!
Ne standokat képzelj el, hanem inkább mozgó árusokat.
Te ott ülsz a kisbuszban, ajtó nyitva, bámulsz kifelé, vársz, ők meg jönnek és megpróbálnak valamit és egyben mindent rád sózni. Míg vártunk jött mandarin árus, (épp akkor érett a mandarin amikor ott voltunk) kenyérárus, zoknis, random kajaárus, és koldusból sok. Köztük egy szerintem még gyereknek minősülő személy, kezében egy kisbabával.
Pont az én gyerekem ült az ajtóban, így őt támadta le a legjobban: böködte, magyarázott neki, hogy adjon egy kis pénzt. Nem is baj, ha látja a gyerekem, hogy máshogy is lehet élni…
De elindultunk.
A városban már feltűnő volt, hogy a sofőrünk, mint egy mérgezett egér vezet, tövig nyomja a gázt, dudál, olyan szinten szabálytalan, hogy azt el nem tudom mondani! (Mondjuk Grúzia nem arról híres, hogy a közlekedési szabályokra olyan sokat adnának)
Amikor kiértünk Batumiból, kezdődött a rémálom.
Sofőrünk szinte kizárólag csak a szembejövő sávban közlekedett, a kanyarban előzés (!) az alap volt nála, roppantul agresszív volt és maximálisan felelőtlen.
Mondhatjátok, hogy biztos nem volt gáz, és túlzás amit írok, de tényleg így volt.
Amikor te ott ülsz egy ilyen ámokfutó mögött és azon gondolkozol, hogy hány éves lehet az emberke és vajon hányszor tette már meg a Batumi – Tbiliszi utat és azzal nyugtatod magad, hogy fú, legalább 50 éves, tehát már minimum tízezerszer levezette az utat és MÉG MINDIG ÉL…
A legnehezebb akkor volt, amikor már a Kaukázus hegyei között egy záróvonallal ellátott hajtűkanyarban kezdett el előzni, úgy hogy esélytelen volt, hogy lássa, hogy egyáltalán jön-e valami szemben.
És jött.
Egy kamion jött szembe velünk!
A faszi nem zavartatta magát, nem tért ki, nem ment lassabban, mintegy kamikázé harcos ment, nyomta a gázt, DUDÁLT és remélte, hogy a kamionos majd félrehúzódik.
Akkor vettem észre, hogy a miatyánkat mondom magamban.
Nem emlékeztem, hogy én tudom ezt az imát, valamikor még kicsi gyerekkoromban tanultam a nagyanyámtól és azóta nem is jutott eszembe.
De túléltük azt a majdnem 400 kilométert.
Volt pár ülve kihordott szívinfarktusunk az út közben, halálközeli élménnyel fűszerezve…
Én nagyon szívesen visszamegyek Grúziába, sőt, a környező országokba is, de ezt nem életem kockáztatásával szeretném tenni. Még van néhány tervem amit meg szeretnék valósítani, még van néhány hely, ahova el szeretnék jutni.
Egyszóval Grúzia szép, érdekes, olcsó, de a közlekedés… na az gáz!
(majd ha egyszer lesz időm elmesélem a tunéziai mozgó taxiból való kiugrás történetét)
Az iránytaxinkban természeten volt tévé. Vagy minek nevezzük. Ez alap felszerelés általában, hogy az embereket szórakoztassák.
Itt, ezen a halálközeli élményes út során hangzott el a fenti dal. 😍
Azóta is a „sláger netovábbja”
Amikor megérkeztünk Tbilisibe, nem is tudtuk hol vagyunk.
Anyám olvasott valami fórumon olyat, hogy a Didube buszállomást messze kerüljük el. 😀
Szóval kiszálltunk a marshrutkából, ott álltunk és néztük egymást, hogy oké, de most hol vagyunk?
Erre persze odajött néhány helybéli és üvöltve (!) körbeállt minket.
Így utólag vicces volt a helyzet mert nem beszéltük egymás nyelvét, ők kiabáltak grúzul, mi meg angolul és néhány orosz szóval próáltunk velük kommunikálni.
Nem ment.
Aztán az egyik rossz kinézetű emberke intett, hogy menjünk vele. Ő bement a forgalmi irodába, ahova minket is be akart vinni, de nem mentünk. Még szerencse, mert egy pillanattal később egy feldühödött forgalmista dobta ki az ürgét kb. Páros lábbal 😀
Szóval még mindig ott álltunk, egyre nőtt körülöttünk a tömeg. Kérdeztük, hogy metró, de erre azt mondták, hogy metró az nincs, Tbilisiben nincs metró. (Van metró, két vonala van, itt a térképe. És direkt a grúz feliratosat tettem be, nektek is legyen valami élményetek 😀 ) szóval vicces volt a szitu 😀
Aztán lesz ami lesz alapon, hagytuk a tömeget és elindultunk egy random irányban. Egy darabig még kiablátak utánunk, de csak mentünk. Út közben egy szakállas pasi szegődött mellénk, beszélt pár szót angolul, elkísért minket a metróhoz, ami nem is volt messze, csak a „roppantul bizalomgerjesztő” bódésort kellett megkerülni.
Kicsit gyanús volt, amikor az emberke mondta, hogy vesz nekünk kártyát, de … mégis adtunk neki pár helyi pénzt, annyit amiből kijött volna 10 „metrójegy”. (Kártyás rendszer van ott is) Aztán ebből lett öt, majd az emberke eltűnt a maradékkal. Mindegy.
A metróval elmentünk a Freedom térig. Onnan már tudtuk legalább az irányt. Ugyanis direkt a fürdőkkel szemben lévő házban foglaltam szállást, ne kelljen messze menni, ha dagonyázni akarunk, mi meg akartunk, hoztunk minden szükséges cuccot az ügy érdekében.
Tbilisiben egy helyen rengeteg fürdő van. Ezek nem olyanok, mint nálunk, szóval ne hatalmas medencéket képzelj el, hanem például van egyszemélyes is, ráadásul azt hiszem egy kivételével nem koedukáltak.
A fürdőket orr után is meg lehet találni mert kénesek, és a Mtkvari folyóba ömlik a vizük egy kis patakon keresztül.
A fürdőkben masszázst is igénybe lehet venni, de a beszámolók alapján ne arra az alapos masszázsra gondolj, amit itthon megszokott az ember, hanem inkább vizes lemosást képzelj el.
De mindegy is, ugyanis mivel az út ezen napján a balszerencse kísért minket, a szállásunkban csőtörés volt, máshova vittek minket végül.
Ez pedig úgy volt, hogy telefonáltunk a szállásadónknak, ő mondta, hogy gáz van, vagyis víz és szerzett másik 3 szobás, 2 fürdőszobás apartmant, talizzunk a fürdő sarkánál.
Jött is az emberkénk tíz perc múlva.
Mondta, hogy akkor pattanjunk be a kocsijába. Ez ugye érdekes elgondolás, mert öten voltunk, egy normál testalkatú egyén, egy extra magas és 3 túlsúlyos.
Meg ő.
Meg a hátizsákok.
Szóval nem annyira ment. (Két hónappal később ugyanez a jelenet ismétlődött meg Kijevben, akkor befértünk ugyanilyen felállásban a taxiba) Viszont emberünk leintett egy taxit az meg elvitte a fele társaságot a másik szállásra, kb. 10 perc és 300 Forintnyi összeg kifizetése után, mi meg mentünk a tulajjal. Az apartman helyi viszonyokhoz képest tök jó volt, dizájnos és a Freedom tértől 3-4 perc sétára, az óváros közepén volt.
Mire rendeztük a dolgainkat már este volt és nagyon éhesek voltunk. Mivel az előző szállásunkhoz volt belőve a szuperjó, hűdehíres étterem, az meg egy kicsit már messzebb lett volna az új szállástól, inkább kerestünk egyet. Olyat akartunk, ahol van zene és jó a kaja. Előző telitalálatos próbálkozásainkból kiindulva, úgy döntöttünk, hogy beülünk az első szimpi helyre.
Először örültünk az élő zene lehetőségének, de amikor rázendített a banda és a saját gondolatát sem hallotta az ember… érdekes a grúz zene. Meg hangos. 🙂
Ami a kaját illeti, nem volt jó, volt olyan fogás, ami ehetetlennek bizonyult, pedig a grúzok általánosságban jól főznek. A khinkalival nem volt gond, a husis ételek nem voltak a csúcson. Ráadásul helyi viszonylatban egy vagyont fizettünk érte. Szóval gyorsan továbbálltunk.
Másnap reggel kibattyogtunk a téren lévő éjjel- nappal nyitva lévő hacsapuris, grúz kajás létesítménybe. Ott a szokásos jó hacsapurikat ettük, hozzá mindenfélét, kávékkal, teákkal. Gyönyörű volt az étlap, így anyámnak muszáj volt egyet eltulajdonítania. Van ez így néha amikor egyszerűen KELL az az étlap. Na. (Bocsi) Mentségére szóljon, hogy azóta is a hűtőszekrényét díszítik bizonyos oldalai.
Reggeli után bejártuk az óvárost, megkerestük a Freedom hidat ami szerintem egy csoda, átsétáltunk a túloldalra és onnan is megnéztük Tbilisi modern építményeit.
Emlékszem, hogy amikor először néztem utána az országnak, mennyire meglepett a sok érdekes, modern épület. Valahogy mindegyik modern épületben van valami kedves, valami eredeti. Klikk ide, nézd meg miket mutat a Google.
A hatást fokozza, hogy vannak hót lepukkant házak is és vannak nagyon keleties épületek is. Fantasztikus a város!
Kedvenc épületem a tévétorony, pont olyan mint minden posztszovjet város tévétornya, de aki kitalálta, hogy éjszaka villódzó fényekkel legyen kivilágítva, az valamilyen díjat érdemelne. Szerintem szenzációs!
Szóval megnéztük az összes turisták által „kötelezően” megnézendő dolgot, mászkáltunk a várban, mentünk ezernyi lépcsőn… (Itt jegyzem meg, hogy a grúzoknál bevett szokás az irányjelző tábla elforgatása. Néhányan leküzdhetetlen vágyat éreznek hogy random irányba tekerjék őket, nem vicces…) szóval alaposan megszívtuk egyszer mert valaki „hűdekedves” a jelzőtáblát beforgatta, mi meg hittünk neki… csak fél óráig másztuk a lépcsőket… Köszi! 😀 )
Lényeg a lényeg, bejártuk a várost. Mire visszaértünk a Freedom térre már éreztem, hogy valami nincs rendben, gyenge voltam, semmihez nem volt kedvem.
Csak ültem a padon, napoztam, élveztem a januári kellemes húsz fokot, míg a többiek pénzt váltottak. Aztán kitaláltuk, hogy megnézzük a piacot. Viszont miközben mentünk a főút mellett, már alig vonszoltam magam, minden második padnál le kellett ülnöm és pihenni egy kicsit.
Olyannyira, hogy én inkább megvártam a többieket egy kellemes parkban napozva, egy cigiárus néni mellett ücsörögve. Akkor már lázas voltam.
A többiek elmondása szerint a piac kihagyhatatlan, MINDENT árulnak, fegyvertől kezdve, jelvényeken át, kajáig, mindent amit el tudsz képzelni, meg azt is amit nem. Én egy övet kaptam onnan, azt hiszem örök darab lesz mert már fél éve használom és mintha új lenne.
Miután visszajöttek, kitaláltuk, hogy felmegyünk a tévétoronyhoz a siklóval. Jó ötlet volt mert gyönyörű onnan a város, szintén kötelező programként ajánlanám.
Fent pedig beültünk egy repi étterembe, szerintem az egyik legdrágább lehetett a városban. Eleinte hezitáltunk, hogy oda menjünk-e, de úgy döntöttünk, egyszer vagyunk itt, együnk valami flancos, drága helyen is. Néha belefér. Én levest ettem, ami életmentőnek bizonyult, hihetetlenül erőre kaptam tőle egy órára. Nagyon finom volt. A többiek husikat, tésztákat ettek, a gyerek meg már megint kirendelt valamit, amit nem volt hajlandó megenni. Ez elég rendszeresen elő szokott fordulni, így én a helyzetet megmentendő próbáltam suttyomban megenni a kajáját, de nem jött be.
Már sötét volt amikor kijöttünk onnan, fantasztikusak voltak a város fényei, élmény volt lefelé jönni a siklóval.
Visszasétáltunk a térre, beültünk a buszba és vártuk az indulást. Az eddigi tapasztalatokból ítélve úgy döntöttem, hogy NEM nyitom ki a szemem míg meg nem érkezünk a reptérre. Nem is nyitottam és valszeg jól is tettem mert az ülésből többször majd’ kiestem. De túléltük.
A repülőutat végig tudtam aludni, sőt a következő 3-4 napot is. Nem tudom mit kaptam el, de brutális volt.
Konklúzió: Grúzia tök jó hely, érdekeseket lát és tapasztal az ember, kár kihagyni.
Az árak alacsonyabbak, mint itthon, -főleg Batumiban van olcsóság- minden normálisan működik, kivéve a közúti közlekedés. Az a szomorú, hogy csak az van, vonattal nem nagyon jutsz sehova.
Cserében viszont januárban megkaptuk bagóert a tengerparti nyaralás élményet napsütéssel, pálmafákkal, jó volt.
Hogy visszamennék-e? Igen, ha valaki leüt mielőtt beszállnék a buszba, ne is emlékezzek az ámokfutó sofőrökre. Persze az is lehet, hogy csak mi szívtuk meg ennyire és más sofőrök kicsit óvatosabban vezetnek. Próba szerencse!