Először az „Azori turizmus” hajnalán jártunk Sao Miguelen. Néztek ránk, mintha valami ufók lennénk mert még nem láttak turistát. Nem is beszéltek angolul, étlap sem volt angolul, de ami a legérdekesebb volt: éttermek sem igazán léteztek még. Jó, volt egy-kettő, de nem az a fajta, amihez szokva voltunk, inkább bárok voltak, ahol mellesleg lehetett enni is.
Nyugi volt és minden zöld. Nyár volt, a hortenziák ezerrel ontották a virágokat és én szerelmes lettem a szigetbe.
Két hétig vigyorogtam és aztán sem tudtam másra gondolni, csak hogy egyszer majd ide fogok költözni és addig vagyok itt, ameddig jól érzem magam „az Azorin”.
Akkor Furnasban, a fürdőben egyedül voltunk a medencében. Néha csak én egyedül, mert a kutyát sem érdekelte még és senki nem hallott arról, hogy van itt a világ közepén (!) egy sziget, aminek vulkánból kijövő vize van, és meleg, és büdös, és szuper kellemes dolog. A parkjában a növények még csak gyerekek voltak, frissen ültetve, remélve hogy egyszer majd jól megnőnek és árnyékot adnak annak a pár lézengőnek, akinek pont itt van kedve eltölteni pár órát. Mert akkor még nem volt másfél órában korlátozva, meddig is dagonyázhatsz kedvedre meg kínai turisták sem jöttek hordákban.
Béke volt és nyugalom, a bocik békésen legeltek a buja zöld dombokon és elképzelésük sem volt arról, hogy mi lesz, ha rengeteg embert rávesznek arra a csodás képekkel és videókkal, hogy jöjjenek el erre a szigetre.
Aztán bekövetkezett.
Járatot indított az EasyJet aztán a Ryanair is, a szigeteknek híre ment a világban. Egyáltalán: felkerült a térképre, hogy itt van érdekes és szép hely.
Aztán itt vagyunk 2024 januárjában Furnasban, étterem és bolt egymás hegyén-hátán, már majdnem minden házban vagy bolt vagy étterem vagy kiadó szállás van és a turisták száma ezzel párhuzamosan is megtöbbszöröződött.
Mielőtt azt gondolnád, hogy olyan lett az Azori-szigetek, mint Rimini, akkor megnyugtatlak: csak önmagához képest változott sokat, a nullához képest lett rengeteg turista. És még nincs vége.
Bementünk egy random kisváros apró éttermébe és mit láttunk: turistákat. Mindenhol. Nem fürtökben lógva, de azért vannak mindenhol január elején is. Mi lehet itt nyáron? Mert a sziget szép és nyugis még így is, az óceán meg egykedvűen hullámzik.
Itt a szigeteken soha nem történt még olyan nagy dolog, ami bejárta volna a világsajtót, ha leszámítjuk a lajesi találkozót, amire a kutya sem emlékszik már.
Ha te sem vágod elsőre miről van szó: George W. Bush, Tony Blair, José Maria Aznar, és José Manuel Barroso találkozott mindenkitől félúton, Terceira szigetén, hogy megvitassák az iraki válságot. Rég volt.
Igen, földrengés is volt 1998-ban, de az is marha rég volt.
És ennyi. Ennyi a szigetek történelme. Ez az a hely, ahol soha semmi nem történik (jó, most a filmrajongók csóválják a fejüket mert ugye az a drogszállítmány, amit kimosott a víz és aztán a Netflixen jól megfilmesítették..) de itt soha semmi nem történik.
Jön a turista és beájul a hely szépségétől, mint én is, aztán néhánynak annyira szöget üt a fejében a gondolat, hogy tényleg tesz azért, hogy valóban ide is költözhessen legalább részben. De ez szerencsére csak nagyon kevés százalék, lévén hogy irtó kevés ember hajlandó komolyan venni a ötleteit.
Aztán most itt vagyunk a sokadik Azori utazásunkon, amikor azon agyalunk, hogy tényleg jó ötlet-e elköltözni ide, hogy tényleg kivitelezhető-e a házvásárlás, hogy tényleg vagyunk-e annyira merészek, hogy ide az Isten háta mögé költözzünk (más megfogalmazással: a világ közepére!). Tényleg?
És tényleg csak a mostani nyüzsi az, ami miatt elgondolkodunk rajta. A sziget melyik pontja lehet az, ahol olyan béke van, mint 10 éve? Létezik-e egyáltalán ilyen pont vagy inkább egy másik szigeten találjuk meg, vagy esetleg már nincs is?
Ha te azon töprengsz, hogy elgyere-e az Azori-szigetekre, akkor a határozott válaszom: igen! Gyere minél előbb, ne halogasd!Az év minden szakában jó az idő, télen egy kicsit többet esik az eső, de ha esik, legalább zöldebb lesz ez a csodasziget.