Ez a Tekergéseim Olaszországban 2. része, az elsőt itt találod. Feküdtem Monopoli híres tengerpartján, perzselt a nap már április közepén is. Sokan voltak a vízben is, de a várfal melletti hatalmas köveken is ücsörögtek és olvastak az emberek. Én is megbántam, hogy a reptéren nem vettem meg azt a jó vastag Elon Musk könyvet. (Olvastam már egy könyvet róla, de ez a mostani Walter Isaacson olyan vastagra sikerült, hogy nem tudtam elképzelni, hogy a majd’ 700 oldalas könyvet cipelem magammal városról városra. Itt rögtön meg kell ragadnom az alkalmat arra, hogy dicsérjem a reptéren az új önkiszolgáló részén lévő „könyvesboltot” mert annyi jó könyv volt, hogy komoly fejtörést okozott, hogy válasszak egyet. De nem vettem meg az új Elon könyvet mert dög nehéz. Nem is értem, kinek szánták mert van vagy másfél kiló a könyv és mégis ki az, aki előkap a zsebéből egy ekkora kötetet? Mindegy. Walter Isaacson könyvei már csak ilyenek.
Utoljára szerintem gyerekkoromban volt olyan érzésem, hogy megállt az idő, de most Monopoliban újra érezhettem ezt. Szuper volt!
Délután visszamentem a szállásomra sziesztázni és ahogy láttam, a többi ember is így tett. Egészen estefelé volt már, amikor előjöttem mert éhes lettem.
Nem voltak előzetes elvárásaim, de valami jó olaszt akartam enni, ami nem tészta és nem pizza, hanem valami általánosabb.
Valahogy az él az emberek fejében, hogy az olaszok kizárólag tésztát meg pizzát esznek, holott az ország gasztronómiája nem csak erről szól. Fontos a tészta, de esznek ők mást is. Elég ha csak a Giallozafferano oldalára átmegyünk.
(Erre átmentem az oldalra és mit látok a „Mit főzzek ma?” rovatban? Magyar gulyást. Az összetevők között ott szerepel az olívaolaj, meg a pasztinák. Te láttál már a szökőéveken kívül pasztinákot a boltban Magyarországon? És melyik nagyszülőd főzött olívaolajjal? 😀
Olaszok…)
Meglepően jót ettem, majd visszamentem a szállásomra és pihentem, majd este, a kék órában visszamentem fotózni a várost.
Másnap az volt a terv, hogy átmegyek a szomszédba és Polignano a Mare csodáit veszem újra szemügyre, ami annyira sikerült is, hogy már reggel 8 előtt bejártam a kisvárost és mindent jól lefotóztam magamnak. Az egyik téren beültem egy kávézóba és ettem egy olasz reggelit, majd jót ücsörögtem a tengerparton az egyik szikla tetején.
Kifigyeltem, hogy a vonat mikor jön vagyis megy Leccébe, de a Trenitalia nem akart nekem jegyet adni csak a következő vonatra, ami átszállós volt, én meg utálok átszállni, de ha nincs más verzió, akkor ez van.
A vonaton meglepően sokan voltak, ráadásul még valamikor előző este indult Milánóból, azóta járt Rómában is meg valószínűleg a fél országban. Nem lehet izgalmas egy lassú személyvonattal lemenni délre, ami minden bokorban megáll.
Ha nem voltál még olasz vonaton, ami nagyon délről megy nagyon északra (vagy fordítva): ez tök alap egy borzasztóan hosszú országban. 1300 km hosszú az olasz csizma, ami másfél Budapest-Berlin távolság, de az ország furcsa formája miatt a repülő sem két perc alatt ér az egyik városból a másikba.
Ilyenkor más megvilágítást kap az országon belüli repülőjáratok jelentősége mert azokkal kb. egy-másfél óra alatt átérsz, de ha valaki perverz módon ragaszkodik a vonathoz, akkor itt jót vonatozhat mert a vörös nyíl nevű (nyilván olaszul) vonat megy vagy 250-nel átlagban és az is 10-12 óra alatt ér Szicíliából Milánóba. Arról se feledkezzünk meg, hogy a Messinai-szoroson is át kell varázsolni a vonatot, amire hajóvonatok vannak. Ezt úgy képzeld el, hogy Messinában van egy állomás, ahol kikötnek a hajók is, amiket nagy, sínekkel ellátott furcsaságnak gondolj. A kompokat nagyon precízen kikötik, a vonatok behajtanak a síneken, szépen egymás mellé rendezik a kocsikat, majd átmegy a vonathajó az amúgy nem túl széles tengeren.
Pár éve mag a covid alatt át akartunk menni a hajóvonaton, de nem jött össze, akkor még nem tudtam, hogy csak a gyorsvonatokat teszik ilyenre, a szomszéd, szemközti faluba nem lehet így átjutni. De legalább megpróbáltam.
Visszatérve Leccére: Leccében egyszer voltunk már és nem volt szimpatikus, de adtam neki egy újabb esélyt, de amint leszálltam a vonatról, éreztem, hogy ez nem az én városom. Van ilyen is.
Gyorsan vessük össze szerelmemmel, Siracusával, ami olasz mércével nézve nincs olyan szörnyen messze innen, de ott az volt az érzésem, hogy örökre ott tudnék maradni. (Kivéve a nyári 50 fokban, akkor messze elkerülném.)
2 körül értem Leccébe, így ideje volt egy ebédnek, ami komoly kihívás délen mert a helyek többsége zárva van, de Google barátunk segített egy helyet találni, ahol ettem is egy jót. „Fava” babot ettem husival, majd sétáltam még egy kicsit az amúgy meglepően felkapott városban. Lecce, a barokk város.
Meglepően sok barokk város van az országban, de ez itt délen tényleg egy különleges darab.
Másnap reggel elmentem Brindisibe valamikor 8 előtt, de azt egy másik posztban mesélem el.
Így volt a Tekergéseim Olaszországban 2. része, másnap Brindisiben eszek majd jókat és 15 kilométert gyalogolok.
