Már csak egy olyan olasz nagyváros maradt, ahol nem jártam: Torino. Nem tudom, hogy maradhatott ki, de majd biztos úgy alakulnak a dolgok, hogy oda is eljussunk, de visszatérve a témához: pár hete Nápolyban jártunk, ahol nem akartunk nagyon elmélyülni a város ezer látnivalójában, sem vulkánt mászni, meg különben is elég pocsék volt az idő (fújt a szél csudára és még esett is néha) így maradt a fő csapásirány: megtudni milyen, a nápolyi pizza.
Azt sejtettem, hogy egész más lesz mint a többi, de hogy olyan és annyira más és annyira finom, azt nem gondoltam volna. Vagy csak jól választottunk?
Úgy esett, hogy Nápolyban sokkolóan nagy a forgalom. Persze a dologhoz tartozik, hogy előtte egy néptelen tengerparton henyéltünk egy napot, én meg bejártam az olasz csizma sarkát és arrafelé rengeteg olyan hely van, ahol áprilisban béke van és nyugalom, turista meg csak fotóról ismert, szóval sokkoló volt az a temérdek motor meg a dudálás és az autók. Persze nem csoda, mert Nápoly -attól függ, hogyan számoljuk- de Olaszország második legnépesebb városa. (Elővárosokkal vagy anélkül, de Milánó a másik versenyző.) Szóval sokan vannak, rengetegen és nagyon mennek mindenfelé. Utóbbit meg nem szeretem.
Szóval ismerkedésként arra redukáltuk a dolgot, hogy jól megnézzük magunknak a nápolyi pizzát és megállapítjuk, hogy ez tényleg olyan szuper-e. Megsúgom: sokkal jobb, mint bármelyik másik.
Ahogy a képen is látszik, a pereme vastag, levegős remekmű, de nem csak egy picit vastag, hanem nagyon, ezzel szemben pedig a közepe vékony. Azzal persze nem tudtam mit kezdeni, hogy a tonhalas pizzán sajt van mert azzal még az olaszok sincsenek mindenhol kibékülve, de az olaszok már csak ilyenek.
Azt tudtad, hogy vannak régiók, ahol a pizzát késsel-villával eszik, ezzel szemben máshol ez szentségtörés?
A szárd ismerősünk (szárd az, aki szardíniai, ami nem azért Szardínia mert a hal, hanem pont fordítva: a szárdok lakta sziget: Szardínia, csak magyarul jön ki hülyén a szó) egyszer összebalhézott Berlinben egy éttermessel mert az a halas pizzára sajtot mert tenni. Micsoda szentségtörés, nem? Sajtot a halra?!
Jó, cappuccinót sem iszik az ember bármikor, az meg egy reggeli ital, 11 körül leállnak vele az olaszok, de Olaszország nagy és rohadtul hosszú, ha jól emlékszem 1300 km és miért lenne alapvetés az északon, ami délen? Meg persze ott vannak a turisták, azok még este is isszák és a halra is sajtot tesznek. Mik vannak!
Jut is eszembe, a „latte” mint „café latte” meg amerikai találmány és az olaszok is az amcsiktól tanulták. Az a fránya globalizáció, ugye.
De nyilván tudnánk „ősi magyar ételeket” is felsorolni, mint a paprikás krumpli, meg a gulyás, de ezek annyira ősiek és hagyományosak, mint egy Ikea könyvespolc. (Ha most ráncolod a homlokod, ezt hallgasd meg, TÉNYLEG érdemes! Az eleje az még nem annyira WTF, de utána … )
Láttunk érdekes dologokat Nápolyban, például a szentként tisztelt Diego Armando Maradona ezernyi képét és zászlókat. El sem hinném, ha nem láttam volna. Komplett utcák vannak kidíszítve Maradona képeivel mindenféle módon. Biztos örül neki a Chato ott fönt, ha letekint ide, a Vezúv lábához.
Szóval Nápolyban megtaláltuk, amire kíváncsiak voltunk, ettünk igazi nápolyi pizzát és megállapítottuk, hogy az összes többi elbújhat mögötte, illetve bátran kijelenthetem, hogy nem tudok pizzát sütni (de te sem), legalábbis olyan jót, mint ez itt, olyat tuti nem.
