Almati tó, a csodálatos

Eddigi Kazahsztánról szóló posztokat, élménybeszámolókat itt olvashatod.

Na, ez egy érdekes nap volt!

Reggel viszonylag korán ébredtünk.

Körbeültük az asztalt és kitárgyaltuk, hogy a 3 teljes napot amit Almatiban töltünk, mivel akarjuk tölteni.
Szóba került a Charin (Sarin) kanyon, a Nagy Almati tó, a csokigyár, piac, satöbbi.
De végül mindkét nagy desztinációt leszavaztuk mert az egyik az egész napos út (sok száz km. innen) a másik meg nem is tudom miért esett ki.

10 körül elindultunk itthonról, hogy szerzünk valami élelmet, felmegyünk a síközpontba és majd ott milyen jó lesz a magasban kajálni.

Aha… persze

A 18 emeletes házunk aljában van egy bolt. Sima bolt, kisbolt vagy minek nevezzem. Bementünk, vettünk inni, enni mindenfélét majd elindultunk a buszhoz, csak még előtte szerezzünk pénzt mert a sílift az bizony pénzbe kerül, nem is kevésbe.
Szóval elmentünk a plázába, megkérdeztük az információs hölgyet, hogy beszél-e angolul, hát nyet, de mondta, hogy erre meg arra menjünk és ott van bank.
Oké.

A bankban ittunk vizet, váltottuk pénzt, majd elindultunk a buszhoz.
Ez egy érdekes manőver mert bár a szomszédból indul a busz (ott van megállója) de ehhez át kell kelni a 8 vagy 10 sávos úton. Szerencsére tettek aluljárót.

A buszok itt érdekesen járnak.

Asztanában minden pöpecül ki volt táblázva, volt ektronikus tábla, hogy mikor jön a busz, hányas jár arra, menetrend, megállók, egyszóval minden fel volt tüntetve.
Na, itt nem.

Ott állsz egy megállónak látszó tárgyban, aztán semmi. Általában még a megálló neve sincs kiírva.

Persze egy 10 perc után megjelent A Busz. Felfértünk. Épphogy.
Annyian voltak rajta, mint az oroszok. Belső hőmérséklet a hőmérő szerint 42 fok.
Mondhatni erős a kontraszt a 2 város között. (Asztanában modern buszok közlekedtek, mind hűtött volt)

A kalauz kérte a pénzt, de pont kétszer annyit, mint kellene, de aztán egy utassal elmondatta, hogy mennyi négyünknek, szóval végül sikerült neki.

Ez egy érdekes reklám. Mellimplantátumot reklámoz.

Leszálltunk egy megállóban, megkérdeztünk egy családot, hogy a 12-es busz merre jár, azok meg elmutogatták, hogy menjünk előre még egy kicsit, és aztán jobbra föl és ott lesz a megálló.

Pokoli hőség volt a városban.

A buszon érdekes módon nem volt kalauz, leültünk és ahogy haladtunk fölfelé, egyre hidegebb lett.

Olyannyira, hogy végül még fáztunk is, az eső is eleredt közben.
A jéghoki stadiontól indult volna a kabinos felvonó, így ott leszálltunk.

Nagyon szép volt már arra is a táj.
Volt sebes patak, zöld hegyek, csodás volt!

Átmentünk az úton, de ott leszólított minket egy öregúr, hogy el akarunk-e menni a Big Almati tóhoz 15.000 pénzért. Négyünknek ennyiért, és vissza is hoz, mitőbb, oda, ahova akarjuk és a nemzeti parkos belépő meg mittoménmi is benne van.
Kisebb tanakodás után úgy döntöttük, hogy rendben, mehetünk, így 2 perc múlva már az autójában ültünk.

A felhők meg egyre csak gyülekeztek, majd elkezdett szakadni az eső. Engem nem ijesztett el, mert tudtam, hogy ahova mi megyünk, ott már nem ezek az esőfelhők vannak mert ezek nekezek, mi meg 2500 méter körüli magasságba megyünk, ráadásul 3-4000 méter magas hegyek veszik körül a helyet, így kb. esélytelen volt, hogy most ott essen az eső.

Legalább egy óráig tartott mire odaértünk, de megérte a zötykölődést!

Egy csodát láttunk!

Fotózkodtunk vagy egy órán keresztül, megettünk egy fél szendvicset fejenként, majd amikor visszaértünk az autóhoz, ott volt a sofőrünk egyik kollégája, aki kérdezte, hogy nem akarunk-e véletlenül az öreggel kicsit följebb is menni és onnan is megnézni a helyet, egészen föl a csillagvizsgáló fölé, a kirgiz határhoz. 5000 tengéért. Négyünknek ez simán megérte, körülbelül ezer forintot jelentett fejenként.

Közben mondta a másik autós, hogy ha akarjuk, másnap elvisz minket a Charin kanyonhoz 120.000 tengéért, de abban maradtunk, hogy este felhívjuk őt, ha akarunk menni. Hajnali fél 6-ra jönne értünk.

Az öreggel mentünk tovább a tó fölé a kacskaringós, egyben csodálatos úton, majd megálltunk egy őrbódénál. Néztük, hogy mi ez, mert eléggé szedett-vedett kinézete volt, mitöbb, viccesen gagyi.
A határőr mindennel fel volt szerelve: géppisztoly, adóvevő, miegymás, ezzel szemben teljesen egyedül volt.

Elkérte az útlevelünket, majd nyomatékosítván a határellenőrzés fontosságát, jó sokáig várakoztatott minket az autóban.
Arról van szó, hogy Nazarbajev elrendelte, hogy a határokat, ezzel együtt a határellenőrzést hozzák 25 kilométerrel a valós határ elé, ráaádsul, ha külföldi akar bemenni ebbe a bűvös zónába, akkor engedélyt kell kérnie helyben, azt meg 5-10 nap alatt adják ki.  Ez teljesen „turistabarát” intézkedés, azt hiszem, de minenkinek vannak furcsa dolgai.

A tó már belül esett volna ezen a 25 kilométeres zónán, de oda rengeteg külföldi turista érkezik, ami a helyi gazdaságot érintette volna, így a határzónát egy kicsit megrövidítették.

A tó föntről is csodálatos volt, a hegyekről nem is beszélve.

3200 méter magasan jártunk, és elmentünk addig a pontig, ameddig lehetett, a szomszédban már Kirgizisztán volt. 🙂

Visszafelé sokkal gyorsabban jöttünk, és megálltunk egy vízesésnél is.

Felmásztunk, fotózkodtunk, majd robogtunk vissza a megbeszélt helyre az autóval.

A plázában kitaláltuk, hogy a mai reggeli-ebéd-vacsoránk (délután 5-6 körül járt az idő) pizza lesz, méghozzá az itt még létező Pizza Hutban.

Nagyon furcsa fejünk lehet, mert az étterem menedzsere hozott nekünk lufit ajándékba meg egy tál sütit és megkérdezte, hogy lefotózhat-e minket. Oké.
Szóval lehet, hogy a mi búránk fog virítani a következő Pizza Hutos reklámon itt, vagy ki tudja.

Utána már csak csendespihenő volt, van.

Ennyi töretént ma.