Peing élménybeszámoló 1. rész

Háttér: 


Pokoli a hőség Pekingben, tetézve azzal, hogy a Pekingben eltöltött 3 nap utolsó egy (1!) órájától eltekintve akkora volt a szmog, hogy az ember folyamatosan fújja az orrát, krákog, köhög.

Egyszóval nem csoda, hogy a helyiek folyamatosan harákolnak, majd hatalmasat csuláznak, – és tökre nem érdekli őket, hol toccsan a csula. Egyetlen helyen nem csuláznak, az pedig a metró. 

Szóval, nézzétek úgy ezt az élménybeszámolót, hogy a fizikai teljesítés határán voltunk, az utolsó nap volt a legpokolibb mert már reggel 8 órakor kétszer akkora volt a szmog, mint az előző nap, kiegészítve azzal, hogy legalább 42 fok volt.

Ha már a szmogról beszélünk: borzasztó. Csak így tudom leírni.

Szürke minden, a kereszteződésekben a szemközti oldalt csak homályosan lehet látni.
Érdekes módon a fotókon nem annyira szembetűnő a szmog, pedig élőben az.
Halljuk, hogy Kínában elszaporodtak az autók, de az embernek valódi fogalma akkor lesz, amikor látja, hogy Pekingben a legkeskenyebb út is 2×2 sávos + mellette jobbra és balra másik LEGALÁBB  1-1 sáv, ahol a háromkerekűkkel, a bringákkal és az egyéb közlekedésre alkalmas járművekkel pöfögnek naphosszat. 

Nagyon érdekes és egyben sokkoló is látni, hogy 10 sávos “autópályák” haladnak a városban, és nem is egy, hanem inkább minden második út ilyen.

Szinte állandóak a dugók. Vannak egyébként elektromos autók is, de a többség még mindig hagyományos autó. 

A helyiek közül sokan hordanak maszkot, de mégsem annyian, mint Almatiban, vagy mint az ember gondolná. 

Viszont, ami engem meglepett, az az volt, hogy Peking tiszta. Én azt hittem, hogy sokkal koszosabbak lesznek az utcák, hogy lesznek eldobált szemetek mindenfelé, de nem. 
Nemcsak az úttestet, de a járdákat is állandóan mossák, takarítják – ennek nyilván ahhoz is köze van, hogy rengeteg port termelhet a közlekedés és ha azt a port összeszedi, akkor rögtön jobb lesz a helyzet. 
Hogy megakadályozzák a szabálytalanságokat, a tilosban áthaladást, szinte mindenhol korláttal van elválasztva az autóút két oldala és a gyalogosoknak is sokszor akadályt tesznek, nehogy…

Egyébként még ezeket a járda melletti korlátokat is mossák és rengeteg az úttisztító jármű is, illetve a szemétszedéssel foglalkozó alkalmazott. 
Szóval Peking egy tiszta város.
Másik, ami meglepett, hogy nem is esznek sok rizst, hanem ha jól vettem ki, itt inkább tésztások.

Na, kezdjük az elején. 🙂

Az Almati – Peking repülésünk szörnyű volt. Szinte folyamatos volt a turbulencia, nem is kicsi. Én bírom az ilyeneket, de ezt most kikapcsolhatták volna mert nagyon para volt. 
4 óra 40 perc volt a repülőűt a Hainan járatával, közben a magassarkúba és nagyon csinos, kínai mintás ruhába öltözött – nagyon szép – kínai lányok szolgáltak fel eleinte meleg vizet, majd mindenki bealudt. 
(Meleg vizet, mert Kínában vagy ezt isszák, vagy teát – vagy valami mást) 
De csak rövideket lehetett aludni a szerencsére nem tele lévő gépen mert folyamatosan szórakoztatott minket a turbulencia. 🙁 
Amikor úgy döntöttem, hogy feladom, nem próbálkozom tovább az alvással, kinyitottam a szemem és ezt láttam:

Aztán bemondta a pilóta kínaiul meg kínainak hangzó angolul, hogy mindjárt megkezdik a reggeli felszolgálását.

A reggelit választani lehetett. Volt kolbász tojással meg almáspite, hozzá mindneféle ital. 
Mindkét reggeli ehető volt, de nem a helyi gasztronómia csúcsát képviselte egyik sem.

Reggeli után kiosztották a vízumkérő lapokat, kitöltöttük, majd leszálltunk. 

Semmi buszozás nem volt itt sem a reptér és a repcsi között, de amint kiléptünk a gépből a csőbe, rögtön megcsapott minket a rettentő párás levegő és a szmog. 
Nem volt szimpatikus egyáltalán.

A pekingi reptér NAGY, sok terminálja van és naponta és évente meg pláne sok utast fogad.

Meglepően jólszervezett minden, minden ki volt írva angolul meg kínaiul is.

Mielőtt a vízumos sorba álltunk volna, betereltek minket egy csomó masina elé, ahol be kellett szkennelni saját magunknak az útlevelünket és az összes ujjlenyomatunkat. 
Aztán beálltunk a sorba…
A sor rettenetesen lassan haladt, minimum 200-an álltak előttünk.
Izzadtunk, mint a ló, levegő sem volt, nem volt jó.
Aztán csak odaértünk a vízumos pulthoz egy órácska után, 🙂 ahol közölték velünk, hogy ja, ne ide álljunk sorba, hanem egy másik pulthoz.
Ott meg azt mondták, hogy nem azt a cetlit kell kitöltenünk, amit a repcsin adtak, hanem egy másikat.
Egy kéket.
Kitöltöttük.
A vízumos nőci mindent átvizsgált, a kifelé szóló repjegyünket, a szállásunkat, mindent, majd beargsztott egy vízum matricát. Oké.
Mondta, hogy menjünk át a jobbra lévő kapun, de a kapu zárva volt.
Ekkor a nő átkiáltott az egyik kollégájának, hogy tegyen minket jó sorba, de nem sikerült neki.
😀
Aztán visszabattyogtam, mondtam a nőnek, hogy nem tudunk kimenni, ekkor ő kijött a bódéjából és beállított minket az egyik sorba a többi ember elé.
Ott újra beszkennelték mindennünket, újra megnézték az ujjlenyomatainkat, lefotóztak,újr megnézték az útlevelünket és a frissen beregasztott vízumot,  szóval újra megcsinálták az egész procedúrát.
Az én nevem fennakasztotta a gépezetet, mert a születési nevem is oda volt írva, az meg tök más, és a két különböző vezetéknév kiakasztotta a rendszert. 
Egy kisebb csúcstalálkozó keletkezett a pultban és mögötte, találgatták, hogy akkor ez most hogy is van, hogy is lehet, hogy két nevem van, hogy akkor most melyik a keresztnév, a vezetéknév és mégis melyik az igazi.
Nem volt egyszerű. Ezek szerint bonyolult eset vagyok. 

 De végül, kb. 2 óra sorbanállás után bent voltunk Kínában. Ujjé!

Reggel 9 lehetett, hulla fáradtak voltunk, izzadtunk, mint egy ló és nagyon fullasztó volt a hőség.

Az előző nap egyeztetett sofőrről kiderült, hogy félreértett minket, de mire vettünk föl pénzt, addigra ő is ott volt.

Pénzfelvét: a német Postbankos kártya először nem működött, aztán kiderült, hogy de, működik, de fordítva vannak a számok a billentyűzeten kínában, így résen kellett lenni.

Wei, a sofőrünk szerencsére légkondis autóval rendelkezett.

Nagyon jól jött ez! 

Mielőtt beültünk volna, kérdezte, hogy kérünk-e vizet, amit persze, hogy kértünk.
Ki voltunk tikkadva.
Az autóban kitaláltuk, hogy először a Nagy Falat akarjuk megnézni. Ez kb. 1 óra az út a reptérről a nagy falig.

Az úton felváltva mind bealudtunk egy-egy percre. Szegény pasi, szerintem nem tudta mire vélni a dolgot, aztán másnap persze felvilágosítottuk, hogy előző nap még egy síterepen fagyoskodtunk, majd nem aludtunk egész éjszaka, most meg 30 fokkal van melegebb, és különben is…

A fal… 

A fal maga csodálatos!

Előtte viszont egy majdnem három órás sort kellett kiállni, hogy feljuthassunk a libegőn.

Tragikusan szörnyű volt, és bevallom, többször fel akartam adni, de ezek a kínaiak úgy csinálták a dolgot, hogy ne látszódjon előre, hogy ahol eltűnik a sor, az még tökre nem a vége, hanem ott még van egy körülbelül ugyanakkora rész hátra, ráadásul tűző napon.

Ájuldoztunk, nem is értem, hogy bírtuk ki.
Szörnyű volt!

A libegő pont olyan volt, mint ami a János-hegyre visz föl, azzal a különbséggel, hogy 10 méterenként lógott egy páros ülés. 
A beülésnél is és a kiszállásnál is 2-2 izmos kínai pasi segített mindenkinek. A beülésnél belökött mindenkit a székbe, majd rákúrta a kart fölülről, (nem tette, nem helyezte, nem húzta, nem hajtotta, rákúrta) kiszállásnál meg ugyanez volt, csak fordítva. Az izmos pasi felrántotta a kart, majd azzal a mozdulattal belém karolt, és szabályosan kirántott az ülésből. Nem is csoda, mert kb. 5 másodperc van arra, hogy az egyik oldalon kiszálljon valaki ÉS a másik oldalon beszálljon valaki, vagyis 2-2 ember 5 másodperc alatt. Ez gyors. De ezt követeli meg a helyi tempó.

Ahogy emelkedtünk fölfelé, úgy szépült a táj. Gyönyörűek azok a hegyek arrafelé! Pont olyanok, mint amilyenek a kínai éttermekben vannak a falon azokon az üvegfestményeken. Csipkés a tetejük, zöldek, és a tetejükön húzódik a NAGY FAL.

A libegőből kiszállva rögtön néhány helyi árus volt, köztük egy öreg, aki folyamatosan kiabálta, hogy “Water, ice cold beer! Take a break!” Azzal a jellegzetes kínai-angollal, mint az Ötödik Elemben a kínai árus.

A falra felérni hihetetlen volt! 
Az ember csak elképzeli, hogy egyszer majd, talán, eljut oda, de amikor ott állunk és látjuk, hogy ez nem is nagy fal, hanem HATALMAS fal, ami nemhogy hosszú, de széles is és nagyon masszív és girbegurba, és ott állunk egy ilyen helyen, na az leírhatatlanul jó érzés!

Körülbelül száz fok volt fönt, szél alig, szmog viszont nagyon volt és rögtön látszott, hogy oké, hogy fönt vagyunk, de itt még kilométereken át gyalogolhatunk mindkét irányban, de ember legyen a talpán, aki ebben a hőségben kibírja.

Nem mellesleg, nem voltak olyan sokan fönt, mint ahogy általában a képeken van. Nem is értem, hogyan lehetett olyan képeket csinálni, hiszen ez egy több ezer kilométer hosszú fal és az ember szabadon elmászkálhat rajta ameddig csak akar vagy tud.

A falon örömködtünk egy darabig, majd fotózkodtunk egy sort. Megörökítettük a nagy eseményt. 🙂

Lemenni a falról már nem volt olyan macera szerencsére. Simán odagyalogoltunk a libegőhöz és beültünk, néhány perc alatt lent is voltunk.

Weit megtalálni nem volt egyszerű, bár nem az okozta a problémát, hogy „minden kínai egyforma”, hanem az, hogy nem figyeltünk oda, melyik ajtón jöttünk ki, de végül meglett, így visszahuppantunk a légkondis autóba, de indulás előtt mondtuk neki, hogy éhesek vagyunk, de nagyon, ezért ő azt tanácsolta, hogy együnk itt, mert most nyílt egy tök jó svédasztalos büfés étterem, ami szép is meg jó is, tiszta is és nem is drága.
Ott meg épp már záróra volt, ezért féláron kajáltunk. Tök jó volt, de semmi extra nem olt benne, pont olyan volt, mintha a sarki kínaiba bemennénk Budapesten.

Ott esetlenkedtünk mert sikerült egy poharat eltörnünk és egy pohár citromos vizet rálocsolni az asztalra, de türelmesek voltak, semmi gáz nem volt.

Kajálás után teljesen ránk tört az álom. Szerintem az utat végigaludta mindenki a fal és a Ming sírok között, pedig igazi vidéki kínai hangulat volt végig, kiegészítve azzal, hogy a hegyek gyönyörűek és zöldek voltak, de ott is szmog volt.

🙁 

A Ming sírok nem hatottak meg minket, akkorra már annyira hullák voltunk, hogy ha az egyik Ming császár fogadott volna egy délutáni teára, az sem hatott volna meg.

Szóval teljesen ki voltunk dőlve.

A sofőrünk hazavitt minket, majd megdumáltuk, hogy másnap reggel 9-re jön értünk. 

Elfoglaltuk a hutongban a szállásunkat, majd zuhanyzás után hullaként zuhantunk az ágyba.

A szállást elég nehéz volt becserkészni, mert semmiképp sem nyugati bútoros, nyugati stílusú luxusszállodát akartam (bármennyire is szeretem őket) hanem kínai stílusút, ha van ilyen. 
A hutongok azok az utcák (városrész) ami olyan hangulatú, mint amilyet elképzelsz kínáról. Szürke, sok ember, nyüzsi, kicsit koszos, de olyan “igazi kínás” 
A szállásunk jó választás volt mert pont ilyen helyen van.
Maga a szállás semmi extra nem volt, pont olyan, amilyennek akartuk. Szűk szobák, kényemes ágy, satöbbi.