Szögezzük le, hogy Guadeloupe a világ egyik legszebb és legösszezettebb szigete.
Zöld. Vulkanikus. Buja és párás, másrészről pedig hófehér homokos is tud lenni.
Hihetetlen egy hely!
Guadeloupei élménybeszámolónk első részét olvashatjátok itt:
A hajóból igyekeztünk korán kiszállni, hogy megelőzzük a torlódást, de ez nem annyira jött össze mivel épp esküvői fotózás zajlott a hajón.
A jó fotókhoz az is kellet, hogy készüljenek olyanok, ahol a hajó és a menyasszony látható csak, így hát a kiszállás csak egy negyed órával később kezdődött. Amúgy nagyon jól nézett ki a menyasszony és a koszorúslányok is. (Egy kreol nő volt a menyasszony, gyönyörű szabású ruhában.)
Amikor kiszálltunk, láttuk, hogy több autó, limuzinok és motorok várták a hajó előtt a násznépet.
De nem is ez az igazán extra, hanem a menyiasszonyi csokrok. Sosem láttam még ilyen gyönyörű csokrokat! Mind trópusi világokból volt és egész más formájuk volt, mint amit mi megszoktunk Európában.
Egyébként Berlinben is teljesen mások a csokrok, mint Magyaroszágon, de ez azért van mert Berlinben minden virágos ázsiai és az ázsiai virágrendezésnek egész más szabályai lehetnek.
Mivel bőröndünk is volt és az autónk a reptéren várt minket, kellett egy taxi, meg amúgy is vagy 8 kilométerre van a reptér a kikötőtől.
A „jussunk el a reptérre” projekt egyszerű dolognak tűnik, de amikor 3000 utas a mi hajónkból plusz a másik hajóból kiszálló szintén legalább 3000 utast kell elszállítani mindenféle menő tengerpartokra, akkor a taxisok nem épp arról álmodoznak, hogy a közeli reptérre legyen egy fuvaruk. Ráadásul a taxik inkább minibuszok errefelé, így pláne érthető a dolog.
Lényeg az, hogy körülbelül 2 percbe telt hogy legyen egy taxink (Ez rengeteg idő mert körülbelül 40 kisbusz sorakozott ott).
Az egyik taxis azt mondta, hogy 25 euró lesz, míg a mi taxisunk közölte, hogy 40. Erre mondtam neki, hogy a másik 25-öt mondott, majd bepróbálkozott egy szolíd 40 euróval, majd rájött, hogy nem fogunk elmenni vele 25-nél drágábban és minél többet alkudozik, annál később ér vissza és annál később lesz neki zsírosabb fuvarja. Szóval 25 euróért elvitt minket. Halkan jegyzem meg, hogy a 25 is sok, mert órával 17 lett volna, de nem álltunk neki ebben a helyzetben kötözködni, meg taxiórát követelni mert könnyen lehet, hogy egyik sem vitt volna minket el mert nem érte volna meg nekik.
Én is azt választanám, hogy egy jó távoli tengerpartra menő 10 utast viszek fejenként 40-ért (minimum 400 euró), mint 2 utast és egy bőröndöt a szomszéd reptérre (25 euró).
Menet közben megkérdezte az emberünk, hogy melyik légitársaság kell nekünk, mire mondtuk (még mindig ne felejtsük el azt a nem elhanyagolható tényt, hogy egyetlen francia sem hajlandó angolul megszólalni!) hogy még nem repülünk, hanem az autót vesszük föl a reptéren.
Erre megkérdezte az emberünk hogy melyik társaság? Avis? Europcar? Mi meg mondtuk, hogy Jumbo. Erre odavitt minket a Jumbo épületéhez, amiről az igen csekély tudásommal is megállapítottam, hogy vasárnap zárva van.
(Fenti kép: nem igazán európai ízlésnek megfelelő a díszítés, de arrafelé ez a divat. A karácsonyfák többsége túlméretes díszekkel volt teleaggatva, a kínai boltokban pedig olyan csiricsáré díszek voltak (műanyagból mind) hogy már az is igen érdekes látvány volt.)
Szóval még mielőtt a pasi elhúzhatta volna a csíkot, közöltem, hogy ez így nem lesz jó nekünk, és ő a viták elkerülése végett (ahova elvitt minket az a reptértől kb. 1 km-re van, de csupa autópályán közelíthető meg, szóval gyalog semmiképp) mondta, hogy pattanjunk vissza és elvisz minekt a terminálra.
Oké. A terminálon felvettük az autót, kértek 700 euró depozitot, megcsodáltuk az eléggé karibias díszítésű karácsonyfát, majd a shuttle busz visszavitt is minket az előző helyre, ahol megtaláltuk az autónkat.
Az autó egy Renault volt, egész jó darab.
Az érdekesség kedvéért tök karcos volt. Ez nekünk jó, mert ilyen esetben nem annyira kell vigyázni menet közben.
Érdekes sztori: sok évvel ezelőtt, amikor a Garda tavat kerültük meg autóval, egy barom motoros egy alagútból (arrafelé 100 méterenként van 50 méter alagút) kijőve és a hirtelen fénytől elvakulva átjött a mi sávunkba és majdnem frontálisan (!) ütköztünk. Az mentett meg minket, hogy annyira lehúzódtunk, hogy a kőfalon végigkarcoltuk a visszapillantótükröt. Nyilván egy ilyen akcióért súlyos büntetés járna, de annyira karcos volt az az autó, hogy észre sem vették. Mázli.
Na, szóval ez az autó nem volt annyira karcos, inkább csak apró horzsolások borították testést, de a “szíve” az rendben volt.
Amint elindultunk, beájultunk a szigettől!
Annyira buja, hogy ilyen buja zöldet ritkán lát az ember. És mindenfelé pálmák és gyönyörű trópusi növények voltak, bármerre mentünk.
A fenti képet akkor készítettem, amikor épp egy csapat útmunkás lombfújóval takarította az utat és emiatt feltorlódott a forgalom.
A kakas vagy tyúk egy teljesen átlagos látvány errefelé, meg az is, hogy a banán mindenhol tenyészik.
Miért lombfújóval takarítottak? Mert a rengeteg eső sok pálmadarabot és levelet sodor az útra.
A Guadeloupe látnivalóival foglalkozó posztot itt olvashatjátok.
Sajnos benéztük az egyik ( a legfontosabb) kereszteződést és rossz irányban indultunk el. Ez nem szokott nagy gondot jelenteni, de ez egy olyan sziget (ez is), ahol az autóút (nem pálya, attól messze van) körbemegy a szigeten.
Inkább az volt a gáz, hogy nagyon későn vettük észre, hogy nem olyan nevű falvak vannak, amilyeneknek lennie kellene.
Persze megoldottuk a helyzetet, gondoltuk, hogy sebaj, majd kifekszünk az egyik tengerpartra, de az összes part amit láttunk vulkanikus volt, akkora kövekkel, hogy oda nincs ember, aki önszántából bemászik. Ráadásul elég szemetesek voltak a partok, szóval inkább kihagytuk ezt a bulit.
Aztán, rájöttünk, hogy mivel vasárnap van, semmi nincs nyitva. Ez nem gáz, ha az ember nem akar éppen éhen halni.
Amikor dél felé közeledett, elkezdtük vadászni az esetleg nyitva lévő helyeket.
Ekkora már a Basse Terre nevű városba értünk. Meleg volt, nem is kicsit és iszonyú pára.
Ahol az autót hagytuk, volt a következő sarkon egy pékség. Nem meglepő módon francia pékség volt, a francia pékségek szokásos kínálatával, vagyis bagetteket árultak minden mennyiségben.
Szerencsére volt kávéja is a pékségnek, ami önkiszolgálós volt, de újratöltős kapszulás verzióban. Mivel egyik francia sem hajlandó külföldiül megszólalni, mi meg nem annyira vagyunk jók franciából, nem kérdezgettünk sokat, odamentünk a masinához és beletettük a kapszulát és már jött is az éltető kávé.
Amit vettünk az mind nagyon jó volt: egy Croque Monsieur szendvicset bőséges sajttal, és egy péksüti vettünk. Meg persze egy nagy üveg vizet ami életmentő volt.
Sétáltunk egyet a városban, de minden zárva volt.
Érdekes módon néhány ruhabolt volt nyitva, amikbe imádtam bemeni mert a helyi nők által preferált ruhákat árulták. Mind szuper szabású volt és nagyon természetes anyagból készültek. Az igazsághoz az is hozzá tartozik, hogy jó drága is mindegyik, de nyilván azért, mert ezek kézzel készült majdnem egyedi darabok.
De végre találtam olyan ruhát, ami nekem is jó és szép színes, igazi karibi 🙂 Meg is vettem 🙂
Láttuk még a városban a piacot, ami nyilván zárva volt, de még így is érdekes volt.
Végigsétáltunk az utcán, láttunk sok érdekes épületet és egy folyómedret is, amiben épp csordogált a víz, de az is látszott rajta, hogy bizony ha épp úgy szakad az eső, akkor megtelik vízzel.
Az utca végén egy kis tér volt és mint “legfontosabb épület” volt egy McDonald’s is. Bementünk és nem bántuk meg. Tök jó hideg volt bent és volt wc is.
Ettünk is valamit, mert nem túl köztudott, de a McDonald’s is az adott ország ízlésére van szabva, ezért néha furcsa kaják vannak ott is.
Itt nem volt rizs mint Kínában vagy Malajziában, nem volt olyan hű de extra dolog, de azért megkóstoltuk az épp futó spéci hamburgerüket. Nem volt rossz, de olyan jó sem.
Tudtuk, hogy egy elfelezett menütől ketten nem lakunk jól másnap reggelig, így tényleg fontos volt, hogy szerezzünk valami vészhelyzeti kaját.
Kaját egy helyi boltban találtunk, ami olyan volt, mint egy diszkont bolt, rengetegen voltak benne és mindenki nagy kocsinyi cuccot szedett össze, de láttunk érdekeset is.
Már tudjuk hová tűnik a disznófarok!
Merthogy gondolj bele, minden részét megesszük a disznónak, de a farka az összes disznónak “eltűnik”.
Szóval kiderült hogy a kreolok eszik meg, itt a karib térségben ez egy csemege.
Hogy őszinte legyek, először nem tudtam mi ez a rózsaszínes izé vákuumcsomagolásban, de aztán rájöttem. 🙂
Miután megvettük a zacskó kekszet és a csomag pisztáciát meg a vizet, elindultunk vissza az autóhoz.
Iszonyat meleg volt és jó lett volna az egyik tengerparton eltölteni néhány órát.
A sokadik faluban találtunk is egy étteremnek nehezen nevezhető vendéglátóipari létesítményt, ahol több ember is ült.
Megálltunk és bementünk.
Nem vitték túlzásba az étlapot mert csak ennyi volt:
Itt is rögtön kiderült, hogy semmit nem beszél a pincérnő angolul, így mivel barátom a pantomim, „megbeszéltük”, hogy az étlapról melyik étel milyen állatból van.
Volt csirke meg birka. A nő jót mosolygott, amikor előadtam neki a birkát mutogatva, de a lényeg az volt, hogy valahogy megértsük egymást.
Hasonló sztori volt Pekingben, ott hangutánzással próbálkoztam, de az azért nem volt túl jó, mert minden nyelven mást mondanak az állatok.
Pl. magyrul a kakas azt mondja, hogy kukurikú, spanyolul quiquiriquí stb.
A kajához járt előétel is, amiről így utólag sem tudom mi volt. Valami. Valami májas dolog, talán. Remélem nem valami franciás perverzió, pl. disznóagy disznóbélben vagy valami hasonló.
A főételünk egy currys valami volt, az egyik tálban csirke volt, a másikban birka, hozzá egy iszonyat nagy adag rizst kaptunk. Minden finom volt és minden elfogyott.
Inni egy nagy üveg vizet kértünk mellé, és én kértem még egy kókusz punchot is, ami nagyon de nagyon jó volt. A fotózást már nem élte meg mert nagyon jól esett a kókusztej és a jég kombinációja a fülledt melegben.
A lakmározás után el kellett dönteni, hogy merre megyünk, mert a foglalt szállásunktól egyre távolodtunk.
Úgy döntöttünk, hogy elmegyünk a Deshaiesben lévő botanikus kertbe megcsodálni a növényeket.
Egy dologgal nem számoltunk: azzal, hogy a rész, amihez közeledtünk, olyan dimbes-dombos, hogy nincs 10 méter (!) ami egyenes lenne, ráadásul az út meleltt olyan mély esőelvezető árok volt, hogy beillett egy szakadéknak is.
Nyilván nem véletlenül volt ilyen mély, ennyi csapadékot muszáj rendesen elvezetni, hogy ne mossa alá az utat.
Nem tudom mi lehet akkor, amikor úgy igazán szakad az eső…
Jó sok időbe telt mire odakanyarogtunk. Ha valaki erre megy, akkor számítson rá, hogy arrafelé lassabb a haladás.
Annyira későn értünk oda, hogy a botanikus kert megnézésével már nem értünk volna vissza világosban a szállásra, sötétben meg a fene sem kerülgeti a hegyeket a dzsungelen át a random leeső egyperces esőben.
Arra jutottunk, hogy bár ki volt előre fizetve a szállásunk, de nem kockáztatjuk meg a dolgot, inkább elbukjuk a pénzt és foglalunk egy másikat, ami lehetőség szerint a botamikus kert mellett van.
A dolgot nehezítette, hogy a magas hegyek és dombok plusz a mély völgyek miatt a térerő hol létezett, hol nem. Akkor volt, ha a szél épp odafújta 🙂
A botanikus kertbe csak én mentem be.
A pénztárnál láttam kiírva, hogy van szállás. Megkérdeztem a pénztáros lányt, összepantomimoztuk a dolgot, „megbeszéltük” az árat, de mivel nem volt térerő egyáltalán, nem tudtuk kitárgyalni közösen, hogy tuti jó lesz-e mindkettőnknek. Érdekesség: a botanikus kert látogatása után, a parkolóban kaptuk meg egymás üzeneteit 🙂
Telefonálás a szigeten: hazai tarifával, mintha otthon telefonálnál. (Kivétel az én szolgáltatóm, mert neki volt valami gyíkja és nem tudtam telefonálni. Mint kiderült, küldött egy igazoló sms-t, amit én nem vettem észre, de ha észrevettem volna, akkor minden rendesen működött volna. Tanultunk belőle. )
A botanikus kert csodás volt! Itt jöttem rá arra, hogy az otthoni növényeimet sokkal többet kell spricnizni, hogy jobban érezzék magukat. (Ez veszélyes, mert minden növnyem fává nő a lakásban, egyszer még egy sima vágott virág is gyökeret eresztett!) De arra is rájöttem, hogy mindkét fikuszfámat meg fogom metszeni, mert nem árt nekik.
Tervezek egy posztot arról, hogy miket láttam ebben a botanikus kertben, szóval csak képeket teszek ide most.
Szabadon éltek ezek a madarak, de nyilván röpképtelenné tették őket 🙁
Miután kibámészkodtam magam, indultunk a szállásunkra, amit pont naplementére értünk el mert csak a falu másik végében, a domboldalban volt.
Nem volt különösebb elvárásunk, csak az, hogy legyen közel és ne legyen tragikusan lepontozva, ezzel szemben kaptunk remek kilátást az óceánra, egy teljes házat és pezsgőfürdőt a teraszra, ami mellett kényelmes kerti bútorok is voltak. Nagyon tetszett!
A vendéglátó egy csak franciául beszélő magas pasi, nagyon kedves és segítőkész. Ha legközelebb mennénk a szigetre több időre, egész biztos, hogy újra megszállnánk itt. Lett volna grillezési lehetőség is, de ilyen „későn” már nem próbáltuk ki. Majd legközelebb.
Miután az ember áthajózza az Atlanti-óceánt és napokig mást sem lát, mint vizet és felhőket, már nem hozza lázba az ilyen látvány, pedig nagyon szép volt.
Ami viszont nagyon érdekes volt, az a sok hang a szomszéd esőerdőből. Megmutatom ebben a videóban, milyen hangok voltak egész éjszaka nagyon hangosan.
Amint lement a nap, megjelentek az első szúnyogok.
Az ágyhoz volt szúnyogháló, ami teljesen fölösleges volt, mert valahol bejutottak a szúnyogok és simán szívták a vérünket. Érdekes módon nem a viszketős fajta szúnyogcsípés volt, nem is a puklisra dagadós, hanem csak sima csípések voltak. Azok viszont sokan. Szerintem minimum 20 -30 csípésünk lett fejenként, de ne ájulj el, egyáltalán semmiféle panaszt nem okoztak és 2 nap alatt nyomtalanul eltűntek.
Éjszaka a szúnyogcsapkodás közben kinyomztuk, hogy maláriát nem terjesztenek (van malária elleni gyógyszerünk) viszont dengue-lázat igen. Annak 2-5 nap a lappangási ideje, de azt hiszem bátran kijelenthetjük, hogy nem lett bajunk. 🙂
Persze nemcsak szúnyogok voltak, hanem nagy pókok is. A méretével nem lett volna baj ha az párosult volna egy kis lomhasággal, de nem így volt. Jó nagy volt és igen gyorsan tudott futni a falon.
Pókot még nem láttam ilyen gyorsan skerázni! Annyira gyorsan futott, hogy ha elindult volna felém, simán utolért volna mert tényleg nagyon gyorsan szedte a lábait. A pókról nem akarok többet tudni, köszönöm 🙂
Hajnali 4 körül úgy döntöttünk, hogy nem etetjük magunkat tovább a szúnyogokkal és nem próbálkozunk tovább az alvással, és inkább kiültünk a teraszra.
Volt miért!
Olyan gyönyörű csillagos volt az éjszaka, hogy csak bámultam.
Az érdekes volt, hogy a szokásos csillagképek látszottak többségében, de egész más helyen voltak 🙂
Az Orion például egészen a látóhatáron volt.
L
És láttunk több hullócsillagot is!
Aztán hirtelen világos lett. Régen olvastam, hogy az egyenlítőnél nagyon gyorsan sötétedik és világosodik és itt megtapasztalhattuk. Szerintem sokkal gyrosabban lett világos, mint Berlinben.
A Guadeloupe élménybeszámoló következő részében elmesélem a hétfői napunkat és a „tökölést” a francia sztrájkok miatt.
Ez a videó azt mutatja be, hogy milyen szép az út Guadeloupe szigetén. Másnap ezen az úton mentünk a tengerpartra 🙂
Ez a videó a botanikus kertről szól:
Ez pedig egy szuper film a térségről:
