A nap teljes nyugiban telt egészen addig, ameddig…
De kezdjük az elején:
Egyikünk folyamatosan meetingeken ült, másikunk (én) meg csak nyugiban dolgoztam. Nem haladtam sokat, de haladtam és ez a lényeg. Ha minden egyes nap „csak” másfél napi munkát végzek el, előbb-utóbb végezni fogok az idei dolgokkal és felszabadul az időm 🙂
Mindenesetre az látszik, hogy az egyik projektem iszonyat energiákat és IDŐT visz el és mivel frissen indult projekt és a jelenlegi helyzet teljesen kiszámíthatatlan, csak remélni tudom, hogy az a sok munka amit ebbe fektetek egyszer majd meg fog térülni. Ha a dolgok visszatérnek majd a régi kerékvágásba, akkor jó ötlet most ezzel foglalkozni. Ha nem, akkor így jártam, legalább megpróbáltam.
A reggelire nem emlékszem már, de az ebédre igen.
A kedvenc thai éttermünkből rendeltünk kaját, úgy mint „régen” a boldog békeidőkben.
A szokásos „pincér” hozta ki a kaját, már rutinosan fordult ki a liftből az ajtónk felé. Úgy látszik, egy család lettünk a Jackie Chan kinézetű emberrel. Nevét nem tudjuk.
Az arcán mosoly futott végig, amikor látta, hogy a betegségnek nem mutatom jelét. Rajta viszont maszk, kesztyű és védőruha volt.
Nem lehet mostanában életbiztosítás kajafutárnak lenni.
Igazság az, hogy lenne itthon mit főzni de akkora a kupi a konyhában, hogy oda először egy kézigránátot kellene bedobni, hogy egy centi helyet teremtsen a káoszban.
Utálok takarítani!
Visszatérve az ebédre: vörös curry volt kacsahusival, egy pho leves és egy adag tavaszi tekercs. Ezt ketten ettük.
A testem ügyesen visszaállt a napi kétszeri kajára: a reggelire és az ebédre.
Köszi, testem!
Ebéd után dolgozás volt, majd este nemtom hány órán keresztül kommunikáltunk mindenkivel.
D-t nem hívtuk fel, de majd…
B+ teszkó!!!
Mondanék „szépeket” és sajnos igazam van. Történt ugyanis, hogy 2-3 hete amikor először rendeltünk a távol élő ősöknek nem tudták kivinni a rendelés 10%-át.
Oké, túlélték a dolgot, ügyes emberek, láttak már olyat, hogy nincs ez meg az.
Aztán gondoltam akkor, rendeljünk még nekik mert nem kellene, hogy kimászkáljanak a boltba egy kis ezért meg azért…
2 és fél hétre lehetett előre foglalni időpontot, de ez még rendben van mert
gondoltuk, oké, legalább akkor kiviszik a cuccot és lesz mit enniük.
A biztonság kedvéért, hogy minden legyen otthon pár hétre, még vasárnap este egy hosszas telefonbeszélgetés során ránéztünk a rendelésre és korrigáltuk, hozzáadtunk egy csomó dolgot.
Aztán, mint aki biztonságban tudja az őseit, megnyugodtunk: kedden ott a kaja náluk és minden, amire szükségük lesz a következő 2 hétben.
Erre…
Reggel kivitte a teszkó a megrendelés 10%-át. (!!!)
Lényegében csak fűszereket tudtak szállítani.
Majoranna, bors, pirospaprika, ilyenek.
Mondván, az összes többi cucc hiánycikk.
Nyilván eldurrant az agyam, mert mi a f…szom ez?! Ne mondják nekem hogy a teszkó raktárában sincs egy gramm kaja se!
B….meg!
Oké, agy pörög, honnan lehet az ősöknek kaját küldetni? Hogyan lehet őket a távolból is ellátni?
1: Szomszédot megkérni nem jó biznisz, mert most nyilván senki nem megy ki akinek az agya mélyén van még egy darab működő idegsejt.
Meg nem arról van szó, hogy ugyan „hozzá’ má’ Marikám egy kiló kenyeret, ha arra jársz!” hanem arról, hogy vásároljon be, de nagyon.
Több hétre elegendő mennyiséget.
Mert természetesen az ősök olyan vidéken laknak, ahova a teszkón kívül más nem szállít.
2: Oké, nem adjuk fel, nem olyan fából faragtak minket… „Rendelünk nekik kész kaját egy étteremből!”
De ezzel az a gáz, hogy cukrosok meg eleve igen speciális táplálkozást igényelnek a betegségeik és bélproblémáik miatt, szóval ez a megoldás sem jó.
Ráadásul egyetlen (!) olyan étterem van -egy pizzéria- ami hozzájuk kiszállít.
Ha szállít.
3: Oké, jelezni kell az önkormányzatnak, hogy ott van két ellátatlan nyugger. Erre kiderült, hogy az sem működik és amit esetleg kihoznak az meg szar. „A szomszéd kipróbálta, szart hoznak. Pénzkidobás.”
Finoman jeleztem, hogy „teccett vóna másra szavazni…” mire megkaptam, hogy „nem úgy van az, jó ez így, ahogy van.” (Facepalm)
És most legyen okos az ember…
4: Itt jött szóba, hogy riasztjuk az unokát, hogy lássa el a nagymutert: vásároljon be, vigye oda, tegye le a kapuba és menjen el.
Erre az ős közölte, hogy „ezt semmiképpen sem engedem meg, nem bírom ki, hogy ne beszéljek vele, ne öleljem meg.” (Facepalm)
Az a másik, hogy az unoka sem a szomszédban lakik, ez neki egy egynapos program mire oda-vissza megjárja.
5: Oké, akkor mást riasztunk, hogy vásároljon be, de az sem volt jó ötlet nekik mert az évtizedek alatt kialakult „feneketlen nagy bizalom” egy másik -vadidegen- emberben bejátszott.
„Majd mi mindent megoldunk!” – mondták az ősök.
És valahogy nem érzem őszintének azt, hogy „van itthon mindenünk 2-3 hétre mert „Szása faszagyerek” módon majd kimegy a „kisbótba” -ha még nyitva van- és majd jól bevásárol magának ezt meg azt meg hazavisz egy kis vírust, aztán lehet saját testtel tesztelni a magyar járványkórház ellátását.
Szóval az ilyen „Szása faszagyerek” megoldásokat nagyon nem bírom.
Lényeg az, hogy partizánakciót szerveztünk, amiről majd később beszámolok.
Másrészt egszerűen nem értem, hogy sok embernek miért nem jut el az agyáig, hogy most tényleg nem kellene az utcán flangálni és nem kellene az unokát ölelgetni?
Hogy miért nem esik le sokaknak, hogy ha ezt a pár hetet sikerül túlélni, akkor nyert ügyünk van?
Hogy miért érthetetlen az, hogy most ne akarjunk testközelben kommunikálni senkivel sem?
Miért nem lehet azt megérteni, hogy most a seggünkön kell maradni?
Frankón ilyen fontos a kaszással mielőbb randizni?
Agyfasz, na.
További karanténnapló bejegyzéseket itt olvashatsz.
