Képzeld el, hogy ott ülsz a béke és nyugalom szigetén a tengerparton, kellemesen süt a nap, körülbelül 25 fok van, enyhe szellő fújdogál, a frappé finom és te gyanútlanul előveszed az otthoni sajtót.
És azt látod, hogy majdnem 600 új fertőzött lett a városodban.
És megijedsz mert neked pár nap múlva vissza kell menned, és azt látod a szemeid előtt, hogy ha hazamész, akkor bizony életed legtragikusabb hónapjai következnek, amikor ugyan ki lehet menni a lakásból, de minek, és miért veszélyeztetné magát az ember, ezért inkább marad a négy fal között. Hónapokig.
És azt érzed, hogy ez így nem jó, jobb lenne bárhol máshol lenni mint ott, ahol ez a csendes háború zajlik épp.
Csak addig, ameddig úgy érzed, hogy maradnod érdemes. Vagy ameddig lehet.
És akkor kalkulálsz mert nyilván pénzbe kerül egy extra lakás fenntartása Görögországban és arra is gondolsz, hogy évek óta az volt a vágyad, hogy pár hónapot eltölts egy görög tengerparton és eszedbe jut, hogy a fene sem tudja meddig élünk még és egyszerűen nincs értelme tovább halogatni a dolgot.
Itt az idő, a lehetőség, ki kell hát használni.
Maradni kell.
Maradni a békében és nyugalomban. Reggelente és esténként hosszú sétákat tenni a tengerparton, beszélgetni a kóbor kutyákkal és a macskákkal, hallgatni a hullámokat és érezni a bőrünkön a napsütést.
Délelőtt elücsörögni a kávézóban egy frappét iszogatva (1,5 euró) és olvasni, tanulni, fejlődni.
Mert fejlődni nemcsak úgy lehet, hogy irtóra nyomjuk a dolgot. Néha előrébb jut az ember ha inkább csak csendben ül és hallgat vagy befelé figyel.
Ez az, amit a mai ember nem szokott csinálni. Pedig fontos lenne. Sokkal fontosabb, mint ezerrel nyomulni.
Mindig elfelejtjük, hogy…
Olyan sokan felejtik el, hogy csak egyszer élünk, és olyan sokan vannak azok, akik egyszer beszálltak a mókuskerékbe és nem képesek kiszállni akkor sem, ha lehetőségük lenne rá.
Egyszerűen megszokták hogy „az élet már csak ilyen” és még a gondolatot sem engedik meg maguknak, hogy „mi lenne, ha ….” mert akkor lépi kellene. És úgy éreznék, hogy akkor nem felelnének meg az elvárásoknak.
Azoknak a fránya külső elvárásoknak.
Mert azoknak valami furcsa okból majdnem mindenki meg akar felelni. Minek? Miért?
A főnökünk velünk lesz egész életünkben? A kollégáink lesznek a legbensőbb barátaink? A szomszéd véleménye számítani fog halálod napján? Számítani fog, hogy az ismeretlen ismerősöd mit gondol rólad?
Nem.
Akkor miért nem annak az egy embernek akarnak megfelelni, akivel a legtöbb időt töltik?
Miért nem saját maguknak akarnak megfelelni az emberek?
Miért nem látják, hogy egyszerűen rossz az irány?
Értem én, hogy sokan szeretik a munkájukat, meg a számlák, meg a mittomén, de a sok külső kényszerben elvész az ember.
Egy ideje túl rövidnek tartom az életemet arra, hogy más érdekeit szolgálva éljek.
Hogy akkor is egy kötelező, külsőleg meghatározott dolgot csináljak, ha egyáltalán nincs hozzá kedvem. Miért? Minek?
Irány Görögország!
Merthogy Berlinben is vannak elintézendő dolgaink, nekem meg kell válnom a hatalmas erdőmtől, ami otthon díszeleg. A szeretett növénykéimtől. Össze kell pakolnom egy adag ruhát, amivel télen is el tudok lenni a görög tengerparton, aztán venni egy nagy levegőt és elindulni.
Csak pár hónapra tervezzük a távollétet. Vagyis én pár hónapra tervezem, de nekem nincs főnököm, magam ura vagyok.
Aztán majd meglátjuk, mi lesz, hogyan alakul a „nemzetközi helyzet.”
Menjek vagy maradjak? 🤔
