2024 októberében megint elmentünk hajózni, ezúttal Norvégiába. Korán kellett kelnünk: 4:45-kor ébredtünk, és 5 órakor már úton is voltunk. Szerencsére mindent előkészítettem előző nap, így csak öltözni kellett és indulni.
Lesétáltunk az S-Bahn megállóig, majd néhány perc alatt elértük a főpályaudvart. A vonatunk kerülő úton haladt Hamburg felé, mivel felújítások vannak, így picit hosszabb lett a menetidő, de még így is viszonylag gyorsan odaértünk. Reggel fél kilenckor már Hamburgban reggeliztünk. (A Berlin-Hamburg távolság 290 km, tehát picit messzebb van, mint Bécs, a menetidő normál esetben másfél óra alatt van.)
Hamburgban van egy kávézó, ahova immár harmadszor ültünk be. Finom ételeik vannak náluk, főleg szendvicsek, de a legmagasabb minőségben készítve képzeld el. Ezúttal is egy fantasztikusan finom pastrami szendvicset ettem, benne káposztával és csemege uborkával. Finom volt, de a legkülönlegesebb mégis a kenyér, az tökéletes.
Hamburgból Kielbe utaztunk tovább, onnan indult ugyanis a hajó. Kielben semmi meglepetés nen volt, az állomás előtt ott kéklett az MSC sátor, ahol megkaptuk a „buszjegyünket”, majd felszálltunk a buszra, ami a hajóhoz vitt. Az MSC hihetetlenül felgyorsította a beszállási folyamatot: mindössze egy perc alatt becsekkoltunk, csak az útleveleinket kellett lefotózni, és már mehettünk is. Hol van már az, amikor 5 órát kellett állni a tűző napon? 🙂 Amúgy Genovában mindig bénák, ott valahogy mindig lassan mennek a dolgok.
11 óra körül már a hajón voltunk. A hajó megegyezett az MSC Virtuosával, mivel testvérhajója, ám sajnos kevesebb szolgáltatással. Például nincs meg a kedvenc éttermem (az Indochina), és a Cirque du Soleil (utód) sincs meg a hajó végében, amit nagyon sajnálok. A szobafiú sem vált be, sajnos nem takarít elég jól, és őszintén szólva nem vagyok elégedett vele, mert még bunkó is.
Miután megnéztük a szobánkat, ami még nem volt kész, felmentünk ebédelni. Amikor végre kész lett a szobánk, pihentünk és aludtunk egy kicsit. Érdekes módon most három vacsoraidő van, mi az elsőbe kerültünk, amely már 5:30-kor kezdődik. Ennek az az oka, hogy erre a hajóútra minden jegy elkelt, amiből csak annyit vettünk észre, hogy ki volt írva büszkén, nagy betűkkel a recepción, hogy Fully Booked.
Valami számomra rejtélyes okból rengeteg volt most a gyerek a hajón. Nem arról van szó, hogy néhol láttam egy-két gyereket, hanem csapatostól és mindenhol gyerekek voltak. Az is lehet, hogy valami akció volt, a fene sem tudja.
A híd
Ültünk a fedélzeten, napoztunk, amikor a hangosbemondó közölte, hogy éjfél körül áthaladunk egy hatalmas híd alatt. Valami skandináv nevű, kimondhatatlan függőhíd, és azt mondták, hogy ez a világ ötödik legnagyobbja! Na, gondoltam, ezt mindenképp látnom kell. Amúgy 7 kilométer hosszú a híd, itt olvashatsz róla. Aludtam egy kicsit, hogy frissebb legyek, aztán visszamentem megnézni a nagy pillanatot, ahogy áthladunk alatta.
Ahogy közeledtünk, először olyan picinek tűnt a híd a távolban, hogy azt hittem, valami tréfás kis hidacska lesz. Mintha egy játékhíd lett volna, és mintha nem is arra mentünk volna. De amikor egyre közelebb értünk, kiderült, hogy ez tényleg óriási, de a mi hajónk is az.
Látni lehetett a hídon a fényjelzéseket, amelyek centire pontosan mutatták, hol kell alatta áthajózni, mert a mi hajónk magassága 65 méter, és a hídé is.
Ez volt az igazán izgalmas rész! A hajó csak pár centivel (!) volt alacsonyabb, mint a híd. Ott állni, és ezt látni, izgalmas. A kapitány egész biztosan izzadt egy picit.
Olvastam, hogy akadt már fent rajta hajó.
Kizártam magam a kabinból
De itt még nincs vége a történetnek. Miután megnéztem a hidat, elindultam vissza a kabinba. A kabinunk előtt előveszem a telefonomat amiben a hajókártyám van – ezzel nyitom az ajtót, ezzel fizetek, minden ezzel működik. Odaérintem az ajtóhoz, semmi. Próbálom újra, semmi. Megnézem a telefont, és látom, hogy a kártya nincs a helyén! Ez kb. olyan, mintha a személyidet és a bankkártyádat, illetve az összes pénzedet, plusz a kulcsodat egyszerre hagynád el. Teljes para!
Éjfél után volt már, és tudtam, hogy a férjem mélyen alszik – esélytelen volt felébreszteni. Kopogtam egy kicsit, de semmi válasz. Már kezdtem azt hinni, hogy a folyosón töltöm az éjszakát.
Az első gondolatom az volt, hogy keresek magamnak egy meleg és csöndes zugot, de nem vált be. A 16. emeleten a medencénél mindig éjszaka takarítanak, viszont roppant zajosak is a takarítók, üvölt a zene is, sikálnak mindent, hiába vannak ott heverészésre alkalmas részek is. Nappal az utasoké a terep, de ehhez éjszakánként nagytakarítani kell. 6327 utas plusz kb. 4000 fős személyzet bizony sok.
Aztán eszembe jutott, hogy talán a recepció segíthet. Lementem a hatodikra, ahol megkérdezték, mit szeretnék: küldjenek valakit, aki kinyitja az ajtót, vagy nyomtassanak egy új kártyát? Mondtam, hogy nyomtassanak új kártyát, mert az gyorsabb lesz. Fél perc alatt kész is volt.
Visszamentem a kabinhoz, odaérintettem az új kártyát… és semmi! Megint próbálom, de semmi. Végül újra kopogtam, és szerencsére a férjem felébredt, így „haza” tudtam menni.
De nem volt kellemes azon agyalni, hogy hol fogok aludni 😀
Viszont a híd megérte.
Másnap Koppenhágában mászkáltunk.
