Erre az írásra fokozottan érvényes, hogy akinek nem inge, ne vegye magára.
Hirtelen durva élményeim vannak itt a hajón és le kell szögeznem, hogy nem minden magyar ilyen. De vannak ilyenek is.
Sorolom az észrevételeimet.
1: A magyar ZABÁL.
És miután betegre ette magát -már az asztalnál jajdolkik-, még akkor is hetvenedszerre újra szed mert “ingyen” van. Mert ki van téve elé 200 méter hosszan az “ingyen” kaja. ZABÁÁÁÁL.
2: A magyarnak semmi sem elég jó.
Fikáz. Mindent. Kivétel nélkül mindent.
3: Magyar nem beszélni külföldi.
Tudjátok: “magyar vagyok, nem turista” meg: “ A turista tanuljon meg magyarul, micsoda köcsög, hogy nem tudnak magyarul ha idejönnek, baszódjanak meg!”
Jah, kérem, hogy amikor kűűűfőődre megy a derék magyar, akkor még egy kólát sem tud magának kérni?
Idézem az ebédnél hallottakat (szomszéd asztal): “Tú kóla, egy rót vájn!”
Semmi udvariassági formula. Minek az?
4: A magyar lenéz.
Tökéletesen mindegy, ki a másik, mennyire ismeri (de leginkább semennyire sem ismeri) lenézi ezerrel.
5: A magyar “nagy utazó”.
Szépen sorolja, jó hangosan, hogy mindenki hallja a környéken, hogy bezzeg őőőőő, őőő már erre meg arra járt. 60 évesen egyszer már elhagyta a kontinenst! Aztakva! Legyek szíves leborulni előtte, a nagyságos utazó fejedelem előtt! Mert ő már volt kűűűűfőőődön.
(Félreértés ne essék, tök jó, hogy eljutott erre meg arra is, de miért kell ezt így kihangsúlyozni?)
Ki nem szarja le?
( Én/mi meg csak némán pislogunk. Oké, én meg blogot írok, de ez főleg magunknak van, nem arra, hogy dicsekedjek vele vagy kérkedjek azzal, hogy merre járunk/jártunk/fogunk járni.)
6: A magyar kérkedik azzal, hogy mije van, mit birtokol.
Mintha az számítana, hogy milyen tárgyai vannak.
Persze aztán a bankszámlája meg kong az ürességtől, esetleg nagy villogó piros mínusz jelekkel tarkított az egyenlege. Tudom, ez nem csak a magyaroknál van így, de valahogy az az érzésem, hogy sajnos fokozottan igaz ránk.
Mert neki a legújabb telefonja van. Mindig. Mert ő mindig lecseréli a legújabbra a telefonját, mert a régi (pár hónapos) az már ciki. Pfujjj!
Persze a többsség azt gondolja, hogy ő attól lesz valaki, hogy milyen tárgyakat birtokol. Hát, nem.
Kutatások szerint, minél jobban mutogatod, hogy mekkora “májer csávó” vagy, annál laposabb a bankszámlád, annál nagyobb a baj.
Aki igazán gazdag, az nem szereti mutogatni a pénzét, igyekszik nem kitűnni a tömegből.
Nem, a monogramos termékeket NEM a kőgazdagok veszik, hanem a szegényebbek, akiknek szükségük van arra, hogy legyenek “valakik”.
Csak pont nem ettől lesznek valakik.
Nézd meg az igazán drága márkákat, mindnek van olyan terméke (is) amire nem tettek márkajelzést. És azok a legdrágábbak.
Nem véletlen.
Számomra már felfoghatatlan, hogy valaki a tárgyak birtoklásától és azok mennyiségétől teszi függővé a boldogságát és attól érzi magát valakinek.
7: Csicskának nézi a személyzetet.
Nem értem miért és mire jó ez, de gondolkodjunk már el rajta!
A szakács megfőzi az ételt, hogy ne nekünk kelljen tökölni vele. A pincér kihozza, hogy ne nekünk kelljen mászkálni érte.
Miért néznénk le őket?
Nem mellesleg, egy hajón a legutolsó asztaltörlő személyzet is minimum háromszor annyit keres, mint egy átlag magyar. Mint az a magyar, aki eljön egy hajóra, hogy itt előadja a nagymenőt.
Minek? Kinek?
Én nagyon hálás vagyok azért, hogy ilyen szuper szobalányt kaptunk (meglesz a megfelelő jutalma, mert erőn felül és az elvárásokon is messze túl dolgozik) hálás vagyok neki, hogy ilyen figyelmes.
