Nem friss a sztori, viszont emlékezetes.
Tavaly Koppenhágában jártunk munka miatt, viszont mivel épp egy halatmas rendezvény volt a városban, lényegben nem volt szabad szállás.
Ami volt, az meg a nagyon-nagyon drága kategóriából került ki. Egyetlen megoldásnak az tűnt, hogy egy háromcsillagos, egyébként nevét illetően eleganciát sugalló szállodában szállunk meg néhány napra meglehetősen drágán.
Nem mondom, hogy tragikusan rossz volt, de jó sem volt, nevet direkt nem mondok. Kaptunk már sokkal olcsóbban is lényegesen jobbat. A recepción egy fura külsejű, sunyi tekintetű, cseppet sem bizalomgerjesztő külsejű nem dán pasi szolgált ki minket. Eleve gyanús volt.
Teltek, multak a napok és a hetek, majd amikor elmentünk Warnemündébe és jobban ráértünk, ránéztünk az egyik kártyánkra. És akkor jött a meglepetés: valaki költött vele iTunes vásárlásokra több, mint 800 eurót.
Wow!
Rögtön beindult a fantáziánk, hogy ezt mégis hogyan, szegény gyereket is meggyanusítottuk, de bármennyire is igyekeztünk kideríteni, nem találtunk semmilyen magyarázatot arra, hogy mégis hova a tökbe tűnt el ennyi pénz, ráadásul olyan játékokra, amilyenekkel meg egysikünk sem játszik.
A banknak azonnal jeleztük a problémát, és beindult a gépezet.
Meglepően simán és gyorsan működött a dolog, néhány hét alatt rendeződött a helyzet.
Írásban le kellett tenni a nagyesküt, hogy nem mi költöttünk a kártyáról és néhány nap múlva ismét ott volt a kártyán a kifogásolt pénzösszeg.
Nem mondom, hogy nem volt stresszes a dolog, viszont tudtuk, hogy nem mi vagyunk a ludasok, illetve az is látszott, hogy nem a mi iTunes-unkba lettek vásárolva a dolgok.
Lényeg az, hogy rendeződött a dolog. 🙂
