Az utóbbi időszakban annyira elfoglalt voltam, hogy egy hónap elteltével tértem csak vissza Berlinbe. A reptér környékén egy fontos külföldi államférfi látogatása miatt folyamatosan változott a közlekedési helyzet, és bár először bosszankodtam emiatt, amikor megtudtam, ki az, már megértettem a menetrendváltozást.
Először magamon vettem észre
Zenét hallgattam és jókedvűen, de alig észrevehetően, ülve táncoltam a piros vonat emeletén. Körbenéztem, és jó érzés töltött el, hogy az emberek nem fapofával, fenékig mélyült szomorú és agresszív arckifejezéssel ülnek, hanem békésen csodálják a tájat. Nincs az emberekre írva az elcsigázottság és a reménytelenség.
És valóban volt mit csodálni.
Meglepődtem, hogy ahol néhány éve még semmi nem volt, most irodaházak és lakóparkok állnak. Bár látom az ablakomból, hogy mindenhol építkezések zajlanak, mégis lenyűgözött a város ilyen gyors fejlődése.
Leszálltam az Ostbahnhofon, és láttam, hogy az egyébként magyar szemmel nézve vadiúj épületet korszerűsítik: világosabbá teszik a tető átépítésével.
A német vasútállomások közül némelyik igazán menő, futurisztikus csoda, különösen a berlini Hauptbahnhof, ami a kedvencem. Az Ostbahnhof is menő volt, de most még inkább az lesz. Közben végigfutott az agyamon, milyen sokat jártunk ide tesztelni a covid alatt, és milyen jó döntés volt akkor sokat utazni. Örök hála magamnak!
Tovább sétáltam, és észrevettem, hogy vidám színű hullámos díszítést tesznek az épület homlokzatára.
Amikor kimentem, a buszom azonnal megérkezett. (Ez nem azt jelenti, hogy folyamatosan jár, csak éppen szerencsém volt, mert amúgy 20 percenként közlekedik napközben.)
Felszálltam, a sofőr kedvesen köszöntött, és elindultunk. A busz tiszta volt, nem volt lepukkanva, minden működött.
Két nappal voltunk a választások után, Magyarországot még mindig elborította a HÁBORÚ! felirat, de itt mintha semmi sem történt volna. Magyarországon mindenhol azt halljuk és látjuk, hogy „háború” van, és hogy az áldott Fideszre szavazó magyarokon kívül mindenki háborút akar. Amikor ezeket hallottam a rádióban, mindig eszembe jutottak a berlini békepárti tüntetések, és hogy az idén bejárt hat európai országban sem olyan sötét a helyzet, mint Magyarországon. „Azért van, mert mindenhol máshol hülyék/buták az emberek, csak mi magyarok vagyunk okosak.” – mondja erre a pártsajtón élő.
Közben robogtunk tovább, kicsit beragadtunk a kereszteződésbe, de nem volt semmi dudálás és anyázás. Amúgy Berlinben is simán ledudálják az embert, de sokkal ritkábban, mint a vidéki Magyarországon. Ott egy tizedmásodperc késlekedésért is „Mééé állsz te fasz? Mennyémááááá!” van.
Átmentünk a Spree folyón, és megint meglepett, mennyit fejlődik ez a város. Végigmentünk az egyik kedvenc részem mellett, láttam, hogy rengeteg minden virágzik, és hogy milyen szép még mindig ez a város. Nekem nagyon tetszik.
Leszálltam, és elindultam a kedvenc vietnámi éttermem felé.
Útközben hallottam, hogy valaki dúdol valamit, és tudtam, hogy jó helyen vagyok.
Kései ebédem után sétáltam haza, és észrevettem magamon, hogy én is hangosan dúdolok valamit. Reflexszerűen abbahagytam.
És ez elkeserített. Mi kellene ahhoz, hogy Magyarországon is lehessen dúdoló embereket hallani az utcán? Hogy felszabadultak legyenek az emberek, és szemmel látható legyen a fejlődés? Hogy ne magyargyűlölőzzék le azt, aki nem ért egyet a Fidesz narratívjával, holott nagyon sok esetben pont az ilyen „magyargyűlölők” teszik többet az országért, mint az, aki otthon, habzó szájjal gyűlölködik.
Nálam kicsit jobban mondja el a helyzetet Csernus doki. Nézd meg a videót, körülbelül a közepénél van a lényeg.
