A fene sem tudja már hányadszorra vagyok a szigeten. Ezredszer. Nem számolom. Utoljára tavaly októberben-novemberben voltam itt, aztán most júniusban, előtte meg a fene sem emlékszik már.
A sziget nagyon változik. Olyan mértékben és módon, hogy az nagyon meglep még engem is, pedig már láttam sok turistacélpontot. De nem erről akarok most írni, hanem arról, hogy milyen az, amikor nagyon sokadjára vagyok valahol.
Santorinire először a kilencvenes évek elején érkeztem. Akkor még zsenge voltam és éretlen, aztán a férjemmel és a gyerekkel többször, aztán anyámmal, majd a gyerekkel sokszor, aztán nagyobb társasággal, utána az aranyos férjemmel ki tudja hányszor, aztán egyedül kétszer (másfélszer mert az utolsó napokat közösen töltöttük itt).
Amikor a megszokott helyeket látogatod
Vannak olyan helyek a szigeten, amiket nagyon szeretek és igyekszem a környékükön lakni. Az egyik ilyen a kék kupolás templom Firostefaniban, a másik pedig Kamari. Oia mostanában valahogy hidegen tud hagyni.
Mindig kínosan ügyelek arra, hogy a templom közelében legyek ezért mindig sikerül úgy kiválasztani a szállásaimat, hogy 2 perc alatt ott tudjak lenni.
Tavaly az Alonia nevű apartmanházban voltam több hetet, idén pedig az Aquariusban voltam. Az Alonia a jobb választás egyébként. Sokkal jobb, mint az Aquarius.
És akkor tegnap ezredszer…
Ülök a szokott helyemen, nézem a naplementét.
Éppen azon gondolkodom, hogy vajon hányadik alkalom, hogy onnan nézem meg, és hogy nyáron mennyire snassz a naplemente és az a sok ember (értsd: 4 ember rajtam kívül az 50 méteren) nem is tudja, hogy amit most lát, az mennyire „csúnya” ahhoz képest, amit ősszel lehet látni. Labdába sem rúg.
Ekkor beszédbe elegyedtem a portugálokkal, mondtam nekik, hogy kicsit menjenek följebb is mert onnan most jobb az aranyhíd a kék kupolával, meg hogy ha lemászik, akkor onnan lehet a legjobbakat fotózni, de ne most menjen mert a tulaj már itthon van.
Mert a Gaby apartmanok tulaja mindig naplemente körül jön haza és már láttam a motorját.
Hoppá, ez már kóros-gondoltam.
Aztán tudatosan végiggondoltam, hogy oké, mit tudok a környék lakóiról.
És akkor felsoroltam magamban, hogy itt a lábam alatt egy idős néni lakik, akinek a kutyája állandóan ugat. A bácsi már rég meghalt, legalábbis nagyon rég láttam utoljára. Jó nagy lehet a barlangházuk és ügyesen meg van oldva azzal a tetőablakkal. Egyszer láttam nála a lányát.
A szomszédjában egy fiatal lány lakik a szüleivel, és van egy pöttyös kutyája, de az egy nagyon cuki kutya, soha nem ugat. Nem tudom, hogy férnek el olyan kicsi helyen.
Aztán balra ott lakik a család, akiknek a létező legjobb kilátású házuk van a szigeten (szerintem) de láthatóan nincs pénzük. Apa, anya, két gyerek felállásban vannak, plusz most épp csak egy kutyájuk van. Ősszel még kettő volt és az egyik kutya (amelyik már nincs meg) állandóan a saját farkát kergette. Biztos megszökött már. Az apa valami szerelőféle lehet mert mindig munkásruhában jár. Nincs sok pénzük, azt is tudom. A fiúk épp a lázadó korszakát éli.
Az ő szomszédjukban a pasi állandóan szerel valamit a garázsban. Nem ez a munkája, de amint hazajön (kocsival jár) délután, lemegy és barkácsol valamit nagyon hangosan. Tegnap kalapált, de flexelni is szokott. Fene sem tudja mit csinál. Ők sokkal jobban élnek, bár nincs kiadó szobájuk vagy apartmanjuk.
És akkor végigmentem gondolatban a többi házon is, ahol „bennszülöttek” laknak és rájöttem, hogy majdnem mindegyikről tudok valamit.
Normális ez?
Vagy csak jó megfigyelő vagyok?
Amikor már nem fotózok
Az is milyen már, hogy ott vagyok a világ legszebb kilátásánál és elő sem veszem a telefonomat hogy fotózzak? A sok turista mellettem percenként ezret kattint, én meg csak nézem a tájat.
És akkor megkérdezi a portugál, hogy lefotózzon-e én meg mondom neki -számára teljesen meglepő módon- hogy amit most lát, az nem olyan szép, mint ősszel vagy télen. Meg sem közelíti. Hogy ez itt most „ronda” ahhoz képest.
Nooormáááliiiis?
Ezek az emberek azért jöttek ide, hogy életük legszebb szelfijét elkészítsék és azt gondolják, hogy most a legszebb Santorini.
Mennyire más az, amikor valaki egyszer van itt, egyszer megy végig a kaldera peremén és egyszer tudja lefotózni a dolgokat. Én meg ezredszer vagyok itt és már nem is fotózok. Pedig lenne mit mert a sziget változatlanul gyönyörű!
Nem tudom hogyan intézte így a sors, de köszönöm neki!
És hogy van az hogy bár bejárom az egész világot (Ausztráliában nem jártunk még) de ide mindig visszajárok? Miért? Mi van itt? Miért jövök vissza ezredszer is?
