2024 decemberét Pico szépséges szigetén töltöttük, és ebben a posztban elmesélem nektek, hogyan nem másztuk meg a Pico vulkánt. Ez egy sikertörténet a csúcshódítás elmaradásáról.
Őszintén szólva, ha mászási időszak lett volna, akkor sem rohantunk volna neki a hegynek. Az egyetlen dolog, ami érdekelt volna, hogy milyen érzés jó magasról lenézni – de hát ez sem jött össze. Nézni lehetett, látni már nem.
A nagy terv és a macska
Reggel, szokás szerint, korán ébredtünk, és a szállásunk macskája, Tico, már az ajtóban várt. Én nem vagyok az a kimondott macskaimádó, de Tico olyan hatalmas és karizmatikus egyéniség, hogy nem lehetett nem szeretni. A napirendje is egyszerű volt:
1. Először is nyilván éhezett.
2. Aztán dumált.
3. Majd ismét éhes volt.
4. Aludt.
A reggeli közben észrevettem, hogy a Pico hegy épp nincs felhőben! Ez ritka pillanat, szóval gondoltuk, miért is ne? Hétvége van, ráérünk, vágjunk neki!
Úton a Pico vulkán felé
Persze mire útnak indultunk, a szél úgy gondolta, hogy ideje hívni a felhőket az óceánról. De sebaj, ilyesmi errefele gyakran történik, majd elmúlik – gondoltam naivan.
Sao Roque (ejtsd: Szao Rok) fölött felkanyarodtunk az úton, kinéztünk a kilátóból, majd a nagy útkereszteződésnél jobbra fordultunk, és nekilendültünk a hosszú, egyenes útnak a sziget közepén, nyugat felé.
Ekkor jött a következő akadály: a szombat délelőtti tehénforgalom. Pico szigetén szombat = tehénterelési főműsoridő, és mi rögtön három csordába is belefutottunk. De városi emberként örülünk az ilyen pillanatoknak, úgyhogy lelkesen néztük, ahogy a helyiek precízen navigálják a szőrös forgalmat.
Az időjárás megadja a kegyelemdöfést
Már majdnem elértük a csúcsra vezető utat, amikor…
- Megjelentek a felhők.
- Elkezdett esni az eső.
- Aztán már szakadt is.
- Aztán felhő vett körül minket.
- Majd jött a viharos szél.
Egyszóval: „ideális kirándulóidő”.
Ahogy felkacskaringóztunk a parkolóba, a kilátás nullára redukálódott. Tökéletes semmit látás.
És mit találtunk fent?
A központ annyira zárva volt, hogy még egy légy sem őrizte a helyet. Nyilván, hiszen a helyiek nem másznak meg minden nap egy vulkánt, a turisták pedig általában a kilátás miatt jönnek – ami épp nem létezett.
Szóval nem másztuk meg a Pico vulkánt.
Legalább együnk egy jót
Ha már úgyis Madalena, a sziget fővárosa felé sodródtunk, és közeledett a dél, úgy döntöttünk, hogy meglátogatjuk a tuti befutó svédasztalos éttermünket. Parisiana a neve.
Ez az a hely, ahol hétköznap 12 euróért, hétvégén pedig 15 euróért annyit ehetsz, amennyit csak akarsz. A hétvégi extra három euróért cserébe nemcsak egy „fél disznót”, hanem egy komplett tengeri szörnyeteg-zoológiai kiállítást is kapsz: kagylók, rákok, meg mindenféle lények várják a bátor fogyasztókat.
Természetesen jót ettünk, majd heverésztünk a tengerparton, és bámultuk a szomszédos Faial szigetét. Mert akkor már természetesen sütött a nap.
Ha nyár lett volna, akkor egyrészt esélyesen kellemesebb lett volna az időjárás (de ezt Pico szigetén sosem lehet biztosra venni), másrészt a látogatóközpont is nyitva lett volna. Elvégre rengeteg turista azért jön ide, hogy megmássza a Pico vulkánt – nekik lehet, hogy sikerül is.
