Reggel jó fáradtan ébredtünk, de az előrejelzés szerint normális lett volna az idő, ha képesek lettek volna megjósolni. Merthogy esett az eső, szemerkélt, néha jobban, néha kevésbé.
Arra gondoltunk, ha már így alakult, akkor Nazaré után nézzük meg Leiria csodáit is mert arról láttam idefele jövet, hogy milyen menő a vára, ráadásul még útba is esett, így aztán nem volt miért kihagyni. Igen ám, de …
Akkora a de … hogy …. ezt a posztot több mint egy hónap késéssel írom. Ez nagyon gáz! Pedig be volt programozva, hogy majd megjelenik nem tudom mikor és nyugodt voltam, de basszus… elfelejtettem megírni.
Mindegy. Most Santorinin írom ezeket a sorokat (ne kérdezd, hogy kerültem ide, majd elmesélem).
Nazaréban egész korán ébredtük, szemerkélt az eső, de nyilván reggelizni kellett valamit. Ez nem volt egyszerű dolog mert vasárnap reggel volt, talán 8 óra sem volt még, így felkutattuk Nazaré majdnem egyetlen reggelizős helyét, ami a Nata! nevű franchise volt.
És jót reggeliztünk, bár mire végeztünk, megtelt a hely.
Reggeli után visszabattyogtunk a szállásunkra, összepakoltuk a nem túl sok cuccunkat és mentünk az autóhoz, amit bámulatos ügyességgel lényegében a ház előtti piactérre (parkolóba) tettünk.
Azt rögtön leszavaztuk, hogy megnézzük azt a menő barlangot a parton, amit előző nap figyeltünk ki a szikláról mert ahhoz egy csomót kellett volna gyalogolni a váltakozó intenzitású szakadó esőben.
Nazaré viszont nagyon cuki hely, majd szerintem még visszatérek ide, ha úgy alakul. Nagyon tetszenek ezek a pici házikók és a szűk utcácskák.
Helyette Leiria lett a célpont.
A két hely egész közel van egymáshoz, főleg autópályán, így sokat nem kellett menni.
Leiria cuki hely. A várról sajnos lapattantunk mert a covid miatt még zárva volt (ne felejtsd el, hogy ez egy május elejei sztori) de legalább megnéztük közelről.
És ha már ott jártunk, akkor bementünk az Aldiba. Nagyon tudom értékelni ezeket lehetőségeket mert egy ilyen nemzetközi (német) láncban majdnem pont azokat a kajákat lehet kapni, mint otthon, így volt májkrém is. 🙂
Annyira azért nem volt német, hogy legyen benne „hagyományos” leveszöldség is, de mindketten jól főzünk, így nem fog ki rajtunk egyes alapanyagok hiánya.
Leiria után vágtattunk haza Sao Jacintóba, persze a kompra megint várni kellett egy csomót, de még így is egész korán hazaértünk.
