Az úgy volt, hogy a legutóbbi Szaúd-arábiai kalandunk egyik napján (2023 júniusában) kieszeltem, hogy „milyen jó buli lesz” este kisétálni a pici szigetre. Nem így lett, de legalább emlékezetes a kaland mert soha nem gondoltam volna, hogy ilyen típusú hőséggel találkozunk és azt érezzük, hogy megrohadunk. És tényleg.
Már eleve az is egy ritka perverz ötlet volt, hogy Szaúd-Arábiába vagy úgy általában a környékére utazzunk nyáron, de ami aznap volt, az szerintem rosszabb volt a pokolnál.
A hőmérséklet nappal is 45 fok körül volt, aztán én kis naív, gondoltam magamban, hogy majd este milyen jó lesz és ott van az a sziget, tök jó képeket láttam róla a neten és milyen kellemes lesz majd kisétálni oda, inni valami hűsítőt és visszajönni.
Aham…
Este 9 körül hívtunk egy Ubert, ami el is vitt minket egészen a Dolphin Village-ig, mert úgy gondoltam, hogy majd milyen kellemes lesz a Cornish Roadon elmenni a Murjan Island-ig. Aham…
Már amikor kiszálltunk a taxiból furcsának találtam az időjárást, de úgy voltam vele, hogy biztos tévedek.
Hozzáteszem, hogy ez a Murjan Island nincs onnan annyira messze, két kilométer az egész út egy tengerbe épített félkör alakú töltésen át.
Mivel eleinte még kellemesen fújdogált a szél a tenger felől, ki is használtuk, ücsörögtünk a padokon, figyeltük a népet.
Érdekes ám azt látni, hogy napnyugta után felpezsdül a város, aki teheti, kimegy levegőzni, viszi magával a szőnyegét és leteríti bárhova, előkapja a teáját és ott ül, olvas, imádkozik, beszélget. Jól érzi magát.
Mi is jól elvoltunk, beszélgettünk, figyeltük a macskákat, aztán valahogy változott az idő és a tenger felől érkező, nyomokban frissességet hozó szelet kicserélték egy hatalmas nagy, folyamatosan borzasztóan meleget fújó hajszárítóra, ami elé még egy párásítót is betettek. Ekkor a helyiek fogták magukat, összecsomagolták a cuccaikat és egy-két kivétellel, de mind elhúzták a csíkot.
Én kis butuska azt gondoltam, hogy majd a szigeten biztos jó vagy jobb lesz és majd ott beülünk valaha inni valami hideget mert persze víz az nem volt nálunk. Öreg hiba.
Lényeg az, hogy a két kilométert szerintem körülbelül két óra alatt tettük meg mert itt is ültünk egy kicsit, ott is ültünk egy kicsit, de amikor már nagyon megszomjaztunk, akkor inkább szedtük a lábainkat és elmentünk a szigetre.
A szigetet nem így képzeltem. Ez egy borzasztóan nagy parkoló, minden betonozott és aszfaltozott, ráadásul a szél addigra teljesen elállt és maradt a rettenetes pára és a 80 fok. Tök sötét volt, a világítás sem volt az igazi és akkora volt a pára, hogy a kiindulási pontunk is alig látszott a nem annyira távolban.
Rekkenő volt a hőség, az ottani igen népes kóbormacska hadsereg is félájultan bóklászott csak és látszott rajtuk, hogy bár kaját kunyerálnak, de ha kapnának sem ennék meg mert büntetés lehetett számukra bundában létezni abban a forróságban.
Szóval értelme nem volt annak, hogy tovább aszaljuk ott magunkat, inkább visszatántorogtunk a kiindulási pontunkhoz.
De ne szaladjunk ennyire előre.
Már odafelé nézegettük, hogy van-e Uber. Nem volt. Hirtelen az összes eltűnt a kínálatból, ami olyan kényszerhelyzetet vetített elő, amire nem akartunk gondolni.
Hazáig gyalogolni ebben a rekkenő hőségben?
Pedig csak 2 óra lett volna gyalog.
Ekkorra már olyan volt a helyzet, ami egy kínai átnevelő tábor körülményeit is messze alulmúlták. A szél teljesen elállt és bár semmi folyadékot nem fogyasztottunk az előző órákban, mégis patakokban folyt rólunk a víz, de olyannyira, hogy mindhárman teljesen vizesek voltunk. Mint a meztelen csigák, akiket besóztak.
Végül már a szemünkbe belecsorgó izzadságot sem tudtok mivel törölni mert az utolsó zsenink is elfogyott.
Közben rendületlenül kerestünk bármilyen taxit vagy Ubert, de nem volt, azon meg csak röhögtünk, hogy milyen lesz majd, hogy ez a 3 külföldi (mi), beszáll a szép tiszta, valószínűleg fehér belsejű autóba, ahol a sofőr a hófehér, illatos és makulátlan ruhájában ül, mi meg mint 3 bűzbomba beszállunk 😀 és hogy milyen tempóban fogja az összes ablakot letekerni.
Jó, a helyzet nem volt annyira mulatságos mert éjfél is elmúlt már mire visszaértünk oda, ahol kitett minket az ember, és csak reménykedni tudtunk abban, hogy talán valahol, valamelyik épp ránk talál, de én már felkészültem magamban lelkileg, hogy majd akkor hazáig kell gyalogolni, de a végén ott lesz a jutalom: a zuhany.
Lényeg az, hogy végül találtunk egy Ubert, aki hazarepített minket és még az ablakot sem tekerte le.
Fél 1 után már otthon voltunk.
A többi szaudi kalandunkul itt mesélek: Szaúd-arábiai élménybeszámolók
