Ha csak kósza olvasó vagy, elmesélem neked, hogy sok-sok évvel ezelőtt lejöttem a Facebookról (meg az összes közösségi médiáról), ami jó döntésnek bizonyult, mert rengeteg időm szabadult fel, amit értelmes dolgokra tudtam fordítani. Nagyrészt munkára, olvasásra, és számomra fontos tevékenységekre. Aztán az előrelépés következő foka a Facebookon keresztül vezetett. Mivel rengeteg amúgy hasznos dolog a Nagy Kék közösségi médiát használja arra, hogy a csoporttagokat valamilyen szinten összetartsa vagy kommunikáljon, így nem volt más választásom.
Persze a Nagy Kék rögtön közölte, hogy „tyűha, nem vagyok szabályos – vagy valami ilyesmi – és maradt, azt hiszem, 180 napom arra, hogy ezeket pótoljam, mert ha nem, akkor irgumburgum, és úgy törölve leszek, hogy csak na.” Hát, az ilyen fenyegetéstől nem ijedek meg, töröljön, ha akar. Ha évekig bírtam nélküle, akkor feltételezem, hogy a kitiltásom után sem fogok kardomba dőlni.
Letehetetlen, de tényleg
Lehet, hogy ki lehet építeni valami izmot arra, hogy a gyanútlan Facebookra tévedő pár perc után letegye, de mivel én itt lényegében újszülött vagyok, a Facebook meg rohadtul nem tudja, miket pakoljon elém, így csak ontja a néha teljesen agyrém tartalmat. A hírfolyamon még csak pár percig kalandoztam, mert amúgy nem merek nagylány lenni, mert olvastam én könyvet is a Nagy Kék működéséről, és rögtön tapasztaltam is magamon, hogy ez így nem stimmel.
Letehetetlen. A szakértők szerint egy átlag magyar napi több órát tölt azzal, hogy csak pörgeti maga előtt a tartalmat. Erről itt olvashatsz egy valóban remek eszmefuttatást. Ha megkérdezi tőlem valaki, hogy az én életemben, mostanában amúgy is rövidnek bizonyuló 24 órából önszántamból adok-e két-három órát arra, hogy az ismeretlen ismerősök vagy híroldalak hasznos vagy haszontalan tartalmait nézegessem, akkor erre a válaszom határozottan NEM.
Fontos, hogy ebbe az időbe azt is beleszámítom, amikor valaki mondjuk a Nagy Kék kistesóján, az üzenetküldő részen „beszélget” valakivel. Emlékszem, hogy amikor kitört a covid, egész napokat töltöttünk beszélgetve az ismerősökkel, és akkor mennyire nem haladtam a saját életemmel, és akkor (majd kikeresem a posztot és beteszem ide) arra jutottam, hogy észnél kell lenni, és nem engedhetem, hogy kicsússzon az életem az irányításom alól.
A döntés
Számomra annyira ijesztő volt, hogy azon az egyetlen napon, amikor engedtem a kísértésnek, alig haladtam az amúgy fölém tornyosuló, minimum 4 ember napi 24 óráját kívánó feladatokkal (mind tegnapra kellene, vagy inkább egy hónappal ezelőttre), hogy le is töröltem az alkalmazást. Élt egy napot. Jobb ez így nekem. Mondhatjuk, hogy elmenekültem, és másnap, vagyis ma, már reggel az volt az első gondolatom, hogy de jó, mindjárt nekiállok a dolgaimnak, és ma talán nagyot haladok. Persze aztán úgy döntöttem, hogy mindenképp megörökítem ezt az eseményt, hátha hasznos lesz majd pár év múlva elolvasni.
Mindez újra emlékeztetett arra, hogy az időnk véges, és nekünk kell eldönteni, mi az, ami igazán számít. Mert a pillanatok, amelyeket értelmesen töltünk, végül életünk legértékesebb részeivé válnak. Úgyhogy most már csak előre tekintek, és nem hagyom, hogy a lényegtelen elvonja a figyelmemet.
