Nem tudom képes leszek-e érthetően megfogalmazni azt, amit érzek. És rögtön itt az elején megkérem az összes földhözragadtat, aki szerint minden tökéletes Magyarországon és jobb ennél már nem is lehetne, hogy zárja be ezt a posztot. Nem értenék.
Április végétől megszakításokkal vagyunk Magyarországon és egyre különösebb dolgokat érzek. Eleinte még volt valami pezsgés körülöttünk, de ahogy telik az idő, egyre szürkébb minden és egyre inkább érzem, hogy kell valami változás mert ez így nem lesz jó. Olyan, mintha egy mocsárban járnék és ahogy telik az idő, ahogy lépkedünk előre, úgy nehezedik a cipőnk, egyre nehezebb lépni. Napról napra egyre jobban beleragadunk a magyar valóságba.
Napról napra nehezebb szárnyalnom, nehezebb új dolgokat kitalálnom, nehezebb nagyot és merészet álmodnom. Lehúz az ország.
Nagyon rossz energiák vannak itt és az a lendület, pezsgés, amit hoztunk magunkkal, egyre csak kopik. Olyan, mint amikor egy űrhajó az űrben fokozatosan veszít az burkolatából, egyre csak porlad mert az apró, láthatatlan ám űrsebességgel érkező részecskék becsapódnak a testébe és a kezdeti súrlódástól pedig lecsiszolódik az összes védőburka.
Mára azt érzem, hogy az a ragyogás, ami körülöttünk volt, amit hoztunk magunkkal a „hanyatló” nyugatról, elfogyott.
Nehéz itt a létezés, nehéz a szárnyalás, nehéz a merés, nehéz a döntés és a lépés.
És nem azért mert túl sokat kommunikálnánk a környezetünkkel, hanem az ország energiája ilyen.
Hozok egy utazós példát, ha már eredetileg utazós ez a blog: El szeretnénk utazni valahova (kell is mert még van 5 hét szabink november végéig) és az rendben van, hogy új helyre szeretnénk menni mert miért mennénk nyolcvankettedszerre Olaszországba vagy Barcelonába, vagy valami népszerű helyre. Nem adná azt az élményt, hogy valami újat láttunk, valami újat tapasztaltunk.
Bármennyire is furcsálltam ezt a gondolatot évekkel ezelőtt, de Európa unalmas. Tényleg az. Elmehetnénk hajózni, de miért mennénk ugyanarra a körre csak másik hajóval? Elmehetnénk szinte bárhova a kontinensen, szinte ugyanazt látnánk. Valami új élmény kell, valami új ország.
Nem a meglátogatott országok számát szeretném növelni mert ezt buta versenynek tartom, hanem új kultúrákat, új arcokat szeretnék látni.
„Fú, de drága”
És akkor itt van Azerbajdzsán esete és a lehúzó környezet, aminek átvettük az energiáját.
Magyarországon az a normális, ha az embernek nincs pénze. Az ország negyede még egy néhány napos, országon belüli nyaralást sem engedhet meg magának. 25% nyilatkozta azt, hogy sehova sem utazik, nem is tervezi mert nincs miből. 32%-nak nincs semennyi tartaléka sem.
Az a normális, ha nincs pénzed, ha szűkölködsz, ha nem mersz álmodni, nem mersz új dolgokat kipróbálni, új dologba kezdeni. „Úgysem sikerül” mondják sokan. „Már próbáltam, nem jött össze” hallottam ezt sokadjára.
És ez hatással van az emberre. Olyan leszel, amilyen a körülötted lévő 5 ember átlaga. Akikkel a legtöbbet érintkezel, akikkel a legtöbbet beszélsz. Azoknak az átlaga leszel.
Észrevétlenül átvesszük a gondolataikat és még véletlenül sem visszafelé működik a dolog. Nem úgy van, hogy a szegényebb réteg meghallja a gazdagabb gondolatát, hogy „ja, ezt így is lehetne?” hanem visszafelé.
Te melyik „csatornát” nézed?
Van a környezetünkben egy srác, 30 körüli, nulla jövőképpel, nulla bizsergéssel a jövője iránt mert „eldöntötte”, hogy itt márpedig nem lehet, csak az van, amit ő a saját környezetében lát, hogy hóvégén kenyérre sincs pénz. Ez a normális.
Amikor előadja, hogy „hát, úgysem…” mert „senkinek nincs pénze” akkor nekem mindig eszembe jut, hogy rossz csatornát néz, mert Magyarországon bizony 6500 milliárdos van.
?!
És akkor kanyarodjunk vissza az utazásra és arra, hogy ez milyen hatással van ránk. Ott tartottam, hogy el kellene utazni valami érdekes helyre. Erre itt van Azerbajdzsán. Érdekes is lehet, nem jártunk még ott és a Wizzairnek van közvetlen járata oda, nekünk meg van Wizz kedvezményünk. Oké.
Kijön, hogy 30.380 Ft a repjegy fejenként, retúr. Szuper. Menjünk Azerbajdzsánba! Erre, mire a foglalás végre érünk, kijön, hogy kettőnknek már majdnem 70.000 lenne a regjegy (retúr) és „hű, de drága”.
Normális ez?
Basszus, nézzünk már rá! Irányonként 2500 Forinttal lett több. Átváltva talán 5-6 euróval lett több a jegy. 5-6 euró Berinben nem a világ, egy szendvicset vagy egy szelet sütit kapok érte, de egész dönert már nem. Hülye vagyok én, hogy azt gondolom, hogy „akkor nem megyünk oda, valami olcsóbb kell”?
Mi a fene ez?
Beszéljünk a jövőről is
Berlinben egész más a hangulat. Ezt szerintem szoktam írni, vagy ha nem, akkor mesélem rendszeresen, hogy milyen jó Berlinben, hogy az emberek kiegyensúlyozottak, mosolyognak, nem acsarkodnak egymásra ok nélkül, hogy dudorásznak az utcán. Ez a normális. Bátran és csillogó tekintettel néznek a jövőbe.
Magyarországon ez nem így van.
Egy ideig lehet itt bírni ép idegekkel, de aztán eljön az idő, amikor lecsiszolódik az emberről a „hanyatló” nyugatról hozott ragyogás, a bizakodás, és marad az, hogy „nehogy megpróbáld, úgysem sikerül”, „ne is álmodj másról, úgysem…” minek, „nincs pénz” … és még sorolhatnám.
Hogyan tegyek ellene?
Na ez egy jó kérdés. Egyrészt elutazunk Azerbajdzsánba és jövőre úgy tervezem majd, hogy 6 hétnél tovább ne legyünk Magyarországon. Ennyi az az idő, amit még ép ésszel átvészel az ember.
Szerintem körülbelül ennyi idő kell ahhoz, hogy a közhangulat átszivárogjon a mindennapjainkba, a gondolatainkba, hogy elkezdjen beállni a gondolati bénaság állapota.
Mert ez a legszörnyűbb, hogy a gondolataink bénulnak meg és azoknak hiszünk, nem a valódi lehetőségeinknek, hanem ennek a szürke, lehúzó közhangulatnak.
Másrészt pedig igenis merek nagyobbat álmodni, merek merész lenni, merek merni. Akkor is, ha nehezemre esik.
Muszáj, máshogy nem lehet.
