Tavaly még április közepén is esett a hó, idén meg már februárban tavasz lett. Nem mondom, hogy nem tetszik vagy nem örülök neki.
Idén már februárban volt vagy 15-20 fok, ami normálisan csak két hónappal később következik be, mi több, most, amikor ezt a posztot írom március közepén, süti az arcomat a nap és egy árva felhő sincs az égen. És meleg a napsütés! Igaz, hogy mellé van 8 fok és az éjszaka fagyott, deresek voltak a háztetők, de ez a meleg napsütés feledteti a hideget.
A növények beindultak, minden virágzik, még a templom előtti „tulipánfa” is ezerrel virágzik, pedig csak március van.
Tavaly szétfagytam és elhatároztam, hogy én bizony nem vagyok hajlandó ilyen hideg helyen lakni, de a tavalyi tél az tényleg durva volt, rengeteget esett a hó és hozzá mínusz sok fok is volt.
A sok hó azért furcsa, mert itt nem annyira jellemző az olyan hó, ami megmarad napokig, hetekig, és a mínusz sok fokkal párosulva arra sarkallt, hogy lehetőleg ne legyek itt Berlinben télen. Jó keveset is voltunk itt, mindenfelé elmászkáltunk és a múlt héten, amikor visszajöttem, meglepett, hogy virágzik a nárcisz, a korai fák, a fű gyönyörű zöld a sok esőtől és a madarak ezerrel fészket építenek és a mifelénk túlszaporodott rigók reggelente olyan hangos koncertet adnak, hogy a Szigeten a nagyszínpad megirigyelhetné.
Hozzáteszem, hogy lett macska is a környéken, tehát feltételezhető, hogy a kereslet-kínálat kiegyenlíti majd egymást és bár imádom a rigófüttyöt, de némelyik Csőrike a Cicamica gyomrában végzi majd. Nem, nem arról van szó, hogy utálnám a rigókat, csak nem normális, hogy itt annyi rigó van, amennyi máshol a galamb. És akkor a varjakról még nem is meséltem, pedig itt ők jelentik a fő veszélyforrást mert varjúfelhőben közlekednek és mivel ezren vannak, a kedvenc helyeik környékét „szőnyegbombázzák” és nincs egy talpalattnyi hely sem, amit nem borít varjúguanó. Undorító, na!
De térjünk vissza arra, hogy milyen szép a tavasz itt és hogy a parkban (Britzer Garten) lévő nagy tóba idén telepítettek halakat, szerintem azért mert akik benne laknak már ezer éve, már igen öregek meg persze nagyok is, mivel az emberek etetik őket. Annyira nagyok már, hogy ha a tó szélénél úsznak, kilátszik az uszonyuk és mivel minden halnak van valami jellegzetessége, valami ismertetőjele, így fel is ismerjük őket. „Itt jön a ferdeszájú” vagy „nézd, itt jön a nagy!”
Idén kanadai vadlúdból mintha kevesebb lenne, vagy csak megtanultak csendben közlekedni, nem tudom. A szomszéd tóban a hattyúpár is igen korán kezdett fészket építeni, még meg sem épült a „védmű” ami arra hivatott, hogy nyugalmat biztosítson nekik a rengeteg nézelődő elől.
Egyszóval tavasz lett Berlinben, 2024-ben igen hamar. Talán túl hamar is.
