Mára az volt a terv, hogy átrepülünk Flores szigetére. Erre a keddi közvetlen (!) járatot választottam, de nem jött össze. Terceirán ragadtunk! (Az előző részeket itt találod.)
Amikor idő előtt leszálltunk, mindenki csak nézelődött a repülőn. Kérdezték, hogy hol vagyunk, a legénység meg közölte, hogy Terceira szigetén mert Floresen olyan pocsék az idő, hogy várni kell egy kicsit. Nevezhetnénk kényszerleszállásnak is mert nem tervezett volt a dolog.
Szóval leszálltunk Terceirán, betereltek mindenkit a reptérre és vártunk. 30 percenként tologatták a várakozási időt, mindig 30 perc múlva kaptunk friss infót arról, hogy még mindig nem indulunk, aztán 2 körül bemondták, hogy ma már nem is tegyünk Floresre mert olyan szar az idő. Terceirán ragadtunk.
Néztem is az előrejelzést, és 110 km/órás széllökésekről beszélt, ilyen szélben meg tök jó, hogy nem vágtunk neki. Köszönöm!
Hozzáteszem, hogy egy kis kávédarálóval repültünk ide. Ez nekem nagy parám mert utálom a pici repülőket, a propellereseket meg kifejezetten és ha a kettő találkozik, akkor még keresztet is vetek indulás előtt és Allah segítségét is kérem. Biztos, ami biztos. Jó, tudom, valószínűleg semmi bajunk nem lesz, de én ezektől félek. A pók sem akar feltétlen megenni, mégis félek tőle.
Érdekes volt a helyi népet figyelni mert egykedvűen fogadták az eseményeket, semmi idegesség nem volt, pedig nyilván mindenki szeretett volna hazaérni időben, és egyben, de nem volt anyázás, háborgás, semmi.
„Jó. Akkor Terceira szigetén ragadtunk. Oké. Majd holnap megyünk tovább. Oké.”
Ilyenkor persze kapunk szállást meg ellátást is és a transzferről is gondoskodnak. Így volt ez most is.
Le kellett menni a terceirai reptér első emeletére, ahol beálltunk a sorba. Két reptéri dolgozó nyomtatta a beszállókártya méretű és alakú papírdarabokra a tudnivalókat és a vócsert.
Tökéletes angolsággal mondta el a hölgy, hogy kapunk szállást, ellátást is és mindent is, menjünk ki a reptér elé mert ott vár minket a busz, amivel elvisznek minket a szállodába és majd holnap 11:30-kor a szálloda előtt fog várni a busz, ami elhoz a reptérre, aztán már megyünk is Floresre.
Nekünk ez a harmadik olyan esetünk, amikor a légitársaság pénzén ehetünk-ihatunk egy tök jó szállodában. Az első ilyen extra körünk Párizsban volt, amikor minden is sztrájkolt és megkérdezte az EasyJet, hogy akarunk-e 4 napig Párizsban hesszölni az ő pénzén. Mi meg igent mondtunk, nyilván. Akkor az volt, hogy a kiterjedt sztrájk miatt nem tudott annyi utast reptetni, mint ahánynak jegye volt, így mi voltunk azok a kedvesek, akik bevállalták az extra napokat. Utólag is: Köszi EasyJet!
A második eset is hasonlóan képtelen volt: Berlinben bezárt a reptér este 11-kor, a gépünk meg késett, így elvittek minket egy négycsillagos szállodába. Ott nem volt ilyen jól és gördülékenyen szervezve semmi sem, hajnali 3-ra vagy 4-re kerültünk ágyba. “Hát, a híres német precizitás.” (Ami egyébként egy mítosz, mert a németek vagy tényleg jól megszerveznek mindent vagy -sajnos többségében- úgy túlbonyolítanak egy faék egyszerűségű dolgot is, hogy tényleg türelem kell hozzá. Ezt lassan 9 év berlini élet után mondom, nem előítéletből.) A berlini esetben a Wizzair fizette a számlát. Köszi Wizz!
De térjünk vissza Terceirára
Még a reptéren le is nyomoztam, a Terceira Mar nevű szálloda jutott most nekünk, ahol minden emeletről és minden szobából kilátás van az óceánra meg a gyönyörű zöld parkra és a medencére. Nem tudtam, hogy ilyen menő szálloda van a szigeten. Köszi, Sata Azores!
Amikor kiléptünk a reptér épületéből, majdnem felkapott minket a szél, így akkor és ott megértettük, hogy tényleg nem vicces a helyzet.
A buszról azt láttam, hogy Terceira ugyanolyan szép, mint a többi azori sziget, a bocik meg mintha többen lennének.
A szállásunkat pillanatok alatt elfoglaltuk, de mivel már délután 3-4 óra lehetett és nagyon messze volt az a reggel 6, amikor mi reggeliztünk, érthető módon éhesek voltunk. Először a szálloda éttermét cserkésztük volna be, de az csak este volt nyitva, így Google barátunk segített találni egy helyet Angra do Heroísmo szépséges városában, amiről kiderült, hogy igaz, hogy nyitva van, de csak később van konyha. Az ott dolgozó hölgy hihetetlenül kedves volt és jól beszélt angolul, így elmondta, hogy csak menjünk tovább az utcán és találni fogunk másik éttermet, ami nyitva van és szakács is van.
Egy szuper helyet találtunk. Nem mondom, hogy olcsó, mert berlini árakon voltak a kaják (a fizetések errefelé meg távoli köszönőviszonyban sincsenek) de cserében olyat ettem, amit máshol nem ehettem volna: egy hatalmas darab tonhal volt a tányéromon, hozzá édesburgonya. Imádom a tonhalat és amikor Portugáliában vagyok, általában veszek is frissen, és jól meg is sütöm magamnak, de ilyen nagyot még nem láttam a boltban sem. (A covid valahányadik hullámát Portugália északi részén töltöttem, két helyen, „önkéntes száműzetésben” az óceán partján, ami utólag is szuper ötlet volt, ma is így tennék.)
Persze napi levest is ettünk, ami ebben az esetben egy krémleves volt, amiben lehet, hogy volt sütőtök, de éhes ember mindent megeszik, inkább nem akartuk tudni van-e benne, előételnek meg egy adag rákot kértünk.
Ezt is Portugáliában tanultam meg készíteni, és érdekes módon én is pont így csinálom, talán egy kicsit több fokhagymával, de pont így néz ki. Ha felmerül benned, miért Portugáliában tanulok meg egy csomó dolgot főzni: hát azért, mert szerintem a portugálok és a gasztronómia két különböző bolygón vannak. Máshogy fogalmazva: nem tudnak főzni. Halakat grillezni igen, de mást azt nem. Jó, a leveseik még esetleg jók. Olyan faék egyszerűségű a konyhájuk, ami már gáz. Másrészt állítólag ezért is élnek -ha jól tudom- 16 évvel tovább, mint mi, magyarok. Meg persze a fene nagy nyugalom is sokat segíthet.
Angra do Heroísmo gyönyörű, nem véletlenül lett világörökség. Olyan egységes és olyan színesek a házak, hogy tényleg megérdemli, hogy helyet kapjon ebben a jeles listában. (Bár… vannak helyek, amiket nem értem, miért vettek fel, azon kívül, hogy lefizették a bizottságot.)
A szél erősödött, így kellemes sétálgatásra teljesen alkalmatlan volt az idő, ezért visszamentünk a szállásunkra.
Most, 2 nappal a történtek után olvastam a helyi hírekben, hogy ennek a viharnak neve is van: Hippolit.
Másnap is vártak ránk élmények, nem volt még vége a Hippolitos kalandoknak.
