kép forrása: authentic-sahara-tours.com
Tűzött a nap, rekkenő hőség volt aznap a Szahara északnyugati részén.
Kókadtak voltunk mi is meg a tevék is, és a távolban délibábokat láttunk. A tevék lábaikat behajtva, türelmetlenül várták az indulást, tudták, hogy aznap az lesz az utolsó menet. Minket felsorakoztattak egy dűne aljában, mert mindenkinek a magasságához, súlyához megfelelő tevét próbáltak keresni, nehogy kettétörjön szegény állat.
Nem vagyok egy pillekönnyű darab, így nekem egy nagyobb állat jutott. Úgy 30-40 centivel volt magasabb, mint a többi, ami eleinte nem zavart, meg nem is figyeltem rá.
Gyorsan felültem (volna) a tevémre, Petire de ő úgy döntött, inkább menni kell.
Félseggel, félig lelógva róla elindultunk a karaván után.
Szerintem míg meg nem érkeztünk, féloldalasan ültem az állaton, de sebaj.
Kapaszkodtam ezerrel, közben meg néztem a többieket meg a tevéket.
Feltűnt, hogy mások karavánban haladnak, Petinek meg külön hajcsára volt.
Ezen sikerült jó ideig elméláznom, majd villámcsapásként kezdődött a rémálom.
Peti elkezdett hörögni, bugyborékolni!
Borzasztó érzés volt, ahogy bugyborékolt szegény állat alattam! Olyan volt, mintha Peti egy óriási szódásszifon lett volna, amibe irdatlan mennyiségű gázt engednek.
De csak mentünk, mentünk a naplemente felé.
Kérdeztem a többieket, hogy az ő tevéjük is bugyborékol-e, de nem. Kiderült, hogy csak az enyémnek voltak ilyen tünetei.
Aztán észrevettem, hogy Petin szájkosár van.
Drótból!
Rögtön néztem a többi tevét, de azokon nem volt semmi.
Riadalmam egyre fokozódott, kezdtem félni egyrészt attól, hogy összerogy alattam a teve és egy ilyen több száz kilós állat alól mégis hogy fogok élve kimászni, másrészt attól tartottam, hogy megvadul és elvágtázik velem a sivatag belseje felé.
Aztán még a víz is kivert amikor felmentünk egy dűne tetejére és a hajcsár otthagyott minket.
Csak néztem, ahogy a többiek a dűnék között kanyarogva a karavánnal egyre csak távolodnak.
Nekem ez óráknak tűnt és hogy őszinte legyek, eljátszottam a gondolattal, hogy fogom magam és leugrok a tevéről, de rögtön megjelent a szemeim előtt, hogy leugrok és eltöröm a lábam, folyik a vérem és ott vagyunk a világ végén, egy napi járásra a legközelebbi orvostól.
Valahogy nem lelkesített a tudat, hogy a helyi egészségügyi létesítmény – ha egyáltalán létezik – szolgáltatásait vegyem igénybe.
Amit láttunk, minden roppantul „tiszta” volt.
Szóval ott ültem a legnagyobb teve hátán, egyedül egy homokdűne tetején, a sivatagban.
Másik lehetőség az volt, hogy a tevének valahogy elmagyarázom, hogy menjen már, de hogy magyarázom el neki, hogy merre menjen? Még lovon sem ültem.
Így utólag vicces a szitu, de gondolj bele, hogy ott vagy a sivatagban és azt se tudod merre kellene indulnod… És nagyon nem mindegy merre indulsz…
Aztán előkerült a hajcsár valahonnan és lebaktattunk a dűnéről, elindultunk a többiek után.
Mire beértünk az oázisba már majdnem lement a nap.
Az oázis tele volt élettel, pálmafákkal, csobogókkal, virágokkal. Jó volt megérkezni!
Amikor a tevém letérdelt hogy leszálljak róla, észrevettem, hogy valamilyen anyag itatta át a nadrágomat.
Tudtam, hogy nem pisiltem be, és annyira nem izzadhattam, hogy csurom vizes legyek, ráadásul csak a fenekemen.
Addig tapogattam a nadrágom, míg rájöttem, hogy nem csak nedves, hanem irtózatosan büdös is.
És jött a feladat: ki kellett mosni a nadrágom úgy, hogy a szag és a váladék is távozzon belőle.
Nos, nem sikerült.
Az egy dolog, hogy másnap a hajnali 3 órás induláskor még csurom vizes volt a nadrágom, de a szag is megmaradt.
Így esett, hogy még egy napot kellett váltónadrág híján átvészelnem egy förtelmes bűzt árasztó naciban.
Persze a találgatás azóta is megy, hogy mi lehetett az az anyag, de már sosem fogjuk megtudni.
Az viszont tény, hogy szerepel a bakancslistámon egy egyhetes sivatagi tevés karavában való részvétel.
