Tegnap, a „vidék kettő” kisvárosomban megismerkedtem valakivel, és rájöttem, hogy nem vagyok UFO. Ezt most olyan szempontból mondom, hogy valóban úgy van, ahogy éreztem, ahogy gondoltam. És legalább nem vagyok egyedül.
Két éve vettünk egy házat „vidék kettőn”, Magyarországon. Erről sokat szoktam írni, mesélni, hogy milyen városiként vidékre költözni („vidék kettőre”), és valahogy mindig az jött le, hogy vagy én vagyok az UFO, vagy a többi ember ül háttal a pacin.
Nem igazán érzem magam a helyemen, holott jó dolog vidéken lakni. Az én világom sokkal nagyobb, tágasabb és nyitottabb. Ezt nem bántásból mondom, csak városi, ráadásul belvárosi ember vagyok és alaposan súlyosbítja a helyzetemet, hogy nő vagyok, nem vagyok a közösségi médiák híve, még egy nyamvadt tévém sincs, és tavaly is csak négy filmet tudtam megnézni a YouTube-on. A sorozatokat sem szeretem, nem is láttam egyet sem az elmúlt harminc évben, kivéve a Csillagkaput.
Szóval jött hozzánk egy nő. Ötvenes, közelebb a hatvanhoz, és valahogy rögtön levágta (nem tudom, miből), hogy nem vagyok az „átlag vidéki nő”. Két perc múlva kiderült, hogy ő is körülbelül két éve költözött vidékre, a szomszéd faluba, és pont ugyanazok a tapasztalatai, mint nekem.
Itt keresztülnéznek az emberen, ha nőből van. Az ő helyzete súlyosabb, mert nincs férje, így nem tudja azt megjátszani, hogy a férjével hívatja fel a szakembert. Én például egyedül, nőként, esélytelenül próbálkoznék egy szakemberrel, mert nullába venne, „hiszen a nő az csak egy nő, mintha nem is létezne”.
Egyszóval, ha egyedülálló nő vagy, és arról álmodozol, hogy majd milyen jó életed lesz vidéken, mert ott béke és nyugalom van, akkor igazad van.
Vidéken tényleg béke és nyugalom van, de városban egyszerűbb lenne felküzdeni magad a pénzügyminiszteri posztig, mint vidéken elérni, hogy emberszámba vegyenek egyedülálló nőként.
És erre legyinthetsz, hogy „leszarom, mit gondolnak”, de hidd el, mifelénk nem úszod meg.
Főleg ha még autód sincs. Akkor tényleg egy senki vagy errefelé. Ezt én írom, akinek még jogsija sincs.
Miután kitárgyaltuk azokat az érzéseket, amikről itt írok, a nőkről beszélgettünk tovább.
Nekem nem állt össze a kép, hogy mégis mi a fenét csinálnak a nők „vidék kettőn”, miután négykor befejezik a munkát (itt akkor végeznek az emberek) és négy óra tizenkettő perckor már otthon is vannak.
Városi emberként a négykor végzés szinte luxusnak hangzik, az meg végképp, hogy tíz perc alatt otthon vannak a munkából.
Ilyenkor néha eljátszom a gondolattal, hogy belesimulok a vidéki nők életébe, és majd „elmegyek a papírboltba dolgozni” nyolctól négyig.
Errefele nem kell irányonként másfél órát utaznia az embernek a dolgozójába, ami akárhogy is nézzük, az átlag városi ember életében alapnak számít. Napi összesen két-három óra utazás, ami még kocsival is simán előfordulhat, egy átlag közlekedő esetében pedig ez heti tíz-tizenöt óra, havi szinten pedig hatvan óra, amit utazásra megy el. Magyarán egy vidékinek sokkal több ideje jut arra, hogy éljen, hogy megvalósítsa a vágyait. Főleg ha nő, mert mifelénk a kertben a férfiak dolgoznak.
Szóval miután odasétálnak a munkahelyükre, vagy leginkább odaautóznak falun/városon belül is („hiszen ő már valaki, mert a boltban dolgozik”), városi szemmel nézve olyan mennyiségű szabadidejük marad napi, heti, havi és éves szinten is, hogy az nekem régen felért volna egy jackpottal.
Mióta itt élek, irtóra érdekelt, hogy mégis mivel töltik a nők az idejüket? Mert nem a diplomáik számát növelik, vagy a nyelvtudásukat gyarapítják, legalábbis a nők többsége nem ezt teszi.
Szóval kiderült, hogy nemes egyszerűséggel tévét néznek.
És akkor megvilágosodtam, és rájöttem, hogy olyan szinten naiv vagyok, és annyira távol áll a gondolkodásom a környezetemétől, hogy talán távolabb már nem is állhatna. Olyan szinten nincs a gondolataimban az, hogy tévét is lehetne nézni, hogy nem feltételeztem másról sem, hogy ilyet tesz a drága idejével.
Számomra felfoghatatlan, hogy emberek önként odaadják az életük egy részét, a legdrágább dolgukat, az idejüket ( = életüket) egy olyan dologért, ami szerintem semmit sem tesz hozzájuk. Döbbenetes!
És csak hogy fokozzam a saját elképedésemet, rákerestem, hogy mennyit tévézik az átlag magyar, és egy olyan szám jött ki, amit én nem is értek.
Az embereknek nincsenek céljaik?
Nincsenek megvalósítandó vágyaik?
Nem kíváncsiak a világra?
Tényleg napi öt-hat órát ülnek a tévé előtt? Az még fizikailag sem stimmel.
Jó, ne pofázzak, mert én meg napi tíz-tizenkét órát ülök a laptopom előtt, az végképp nem egészséges.
Szóval kiderült, hogy nem vagyok egyedül, és bár UFO vagyok, de legalább mással is ki tudtam beszélni azokat a dolgokat, amik irtóra érdekeltek. És ami a tévézést illeti: olyan mennyiségű olvasnivalóm van, és annyi elmaradt, megvalósítandó vagy a megvalósítás folyamatában lévő ötletem van, hogy továbbra is úgy látom, valami gyökeres változásnak kellene történnie ahhoz, hogy én napi öt-hat órát üljek a tévé előtt.
És miért kellett ehhez egy hasonló, „betelepülő” nézőpontja? Mert az a nő, aki abban nőtt fel, hogy „maradj csöndben, akkor beszélj, ha kérdeznek, és amúgy te CSAK egy nő vagy” annak nem tűnik fel mindez. Nem tűnik fel, hogy keresztülnéznek rajtad, hogy pokrócok a boltban az eladók mert nem itt élsz 90 éve.
