Nem arról fogok írni, hogy Manyika milyen gyorsan futja a százat, miközben én csak totyogok, hanem arról, hogy a magyar kisvárosunkban mennyire jellemző a versengés. Ha a szomszéd meglátja nálad az „áhított” tárgyat, akkor neki is hirtelen szüksége lesz rá. Mert „nehogy már lemaradjon”.
Kitérhetnék arra is, hogy a szomszédok mennyire vágynak ezekre az irigyelt tárgyakra, és valós-e az igényük rá, de azt mindenki tudja, hogy nem így van. Azért kell nekik, mert neked is van, és nehogy már ők lemaradjanak.
Másolás
Ha neked lett automata kapud, akkor azt mondják, hogy nekik is lesz, mert már régóta vágynak rá. Aztán persze nem lesz, mert meglátták az árát, és „hát, arra már nem futja”.
Aztán beszereltetsz riasztót és kamerarendszert a házadba, mert hónapokig nem tartózkodsz otthon, és biztonságban akarod tudni amid van. Te pontosan tudod, hogy komoly, profi rendszert szereltettél be, ami nem volt olcsó mert nem akarod, hogy újra betörjenek hozzátok. Egy hét múlva a szomszéd büszkén meséli, hogy a Tescóban vett egy „ugyanolyan” kamerát, mint a tiéd, mindössze 13.000 forintért. Igaz, hogy nem rögzít, és csak egy darab kamera van, ráadásul számos problémával küzd, de legalább már neki is van. Te meg nem szólsz semmit, mert tudod, hogy a fröccsöntött „ABIBASZ” papucs és az eredeti között is jelentős a különbség, hát még egy profi biztonsági felszerelés esetében.
És hasonló esetek tömege fordul elő.
Ne érts félre, nem arról van szó, hogy mi mekkora májerek vagyunk, hanem arról, hogy a szomszéd eszetlenül másol, mert nem akar lemaradni.
Könyvek
Ha valaha kezébe vett volna egy pénzügyekről szóló könyvet, olvashatta volna bármelyik könyv elején, hogy ne másold a másikat, mert neked valószínűleg teljesen mások az igényeid és a lehetőségeid, mint neki. Ha csak futsz a szomszéd után, soha nem fogod elérni a saját céljaidat. Már ha egyáltalán vannak céljaid, és nem az az egyetlen életcélod, hogy „csak több legyen, mint a szomszédnak”.
Mostanában olvasom a „Szomszéd milliomos” című könyv második (legújabb) kötetét, amely sajnos nem jelent meg magyarul, de más fontos nyelveken igen. Érdekes módon ismét az jött le, hogy az átlag dollármilliomosok átlagos autóval járnak, átlagos házban élnek, semmi kirívót nem művelnek. Viszont rendszeresen megtakarítanak, és a saját igényeikre összpontosítanak. Semmiképpen sem akarják mutogatni a vagyonukat, és nem kérkednek azzal, hogy nekik mennyi van. Nem úgy, mint a magyar kisvárosomban, ahol az átlag szomszéd igyekszik lenyűgözni a környezetét, és megmutatni, hogy neki milyen sok pénze van. De őszintén, kit érdekel?
„A vagyon az, ami nem látható.”
Ha elköltöd a pénzed egy hatalmas autóra, a legújabb telefonra, vagy bármire, amire valójában nem is vágysz, csak státuszszimbólum, akkor annyival szegényebb leszel. Lehet, hogy a menő, monogramos ruhád drága volt, de összességében pont annyival lettél szegényebb, amennyit ezekre a (szerintem) fölösleges dolgokra költöttél.
Nem arról van szó, hogy én, vagy mi lennénk a követendők, mert képes vagyok egy nyarat lenyomni ugyanabban a ruhában (éppen két ruhát váltogatok, közös bennük a színük és az anyaguk), vagy öt évig használni egy cipőt, míg el nem kopik annyira, hogy fáj benne a járás, és szétesésig használni egy hátizsákot. Nem, nem ez a követendő.
Akkor mi?
Amit TE fontosnak találsz.
Mikor nem irigykedik a szomszéd?
Akkor, ha olyan dolgot akarsz vagy fogsz megvalósítani, ami neki messze túl van a képzelete és a lehetőségei határán. Amire még gondolni sem mert, mert „azt biztosan nem lehet”. Ezek a dolgok nem váltják ki náluk a fölösleges utánzást. De az összes többi igen.
Legközelebb arról fogok írni, hogy „ki számít gazdagnak?” vidéken, mifeklénk.
További, mifelénk, a magyar kisvásorunkban tapasztalt érdekes dolgokról itt olvashatsz: Vidéki élet.
